valójában szeptember 11-én kezdődött. Igaz, az Egyesült Államok és a világ gazdasága már azelőtt is aggodalomra okot adó jeleket mutatott, mielőtt a terroristák repülőgépeket vezettek volna a World Trade Centernek és a Pentagonnak.#<# Amellett, hogy a terroristáknak sikerült lerombolniuk Amerika világhatalmi vezető szerepének egyik meghatározó szimbólumát - és megrengetniük az amerikaiak saját korlátlan biztonságukba vetett hitét -, a katasztrófa az egész világot új korszakba sodorta bele: ez a bizonytalanság kora. Szeptember 11-e sokkja végigsöpört Amerikán, Mexikón, Frankfurton, elért egészen Hongkongig. Közgazdászok hada módosította lefelé 0,5-2,0 százalékponttal az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Kelet-Ázsia növekedésére vonatkozó prognózisait. Üzletemberekkel, befektetőkkel beszélgetve az embernek mégis az az érzése támad, mintha a hatás nem maradna meg ezek között a keretek között. Még ha a Wall Street és az Egyesült Államok gazdasága ismét magához tér is egy-két negyedéven belül, akkor is kétséges: fenntarthatók-e a korábbi kedvező folyamatok. Minden makrogazdasági prognózis és profitkilátás bizonytalanná vált. Az elhúzódó bizonytalanság pedig – tudjuk jól – a legkevésbé sem használ az üzletnek. A kalkulálható kockázat kezelésére a piacok fel vannak készülve; tudják, miként kell felvértezni magukat bedöglő hitelek ellen, hogyan kell lefedni devizaügyleteket, vagy hogy miként védekezzenek a kormányváltások miatti bizonytalanság ellen. Tejködben azonban lebénul az üzleti élet. A sikeresnek értékelhető afganisztáni hadjárat után nyitott kérdés például, hogy az amerikaiak megelégszenek-e a tálib uralom felszámolásával, vagy végeláthatatlan konfliktusba keverednek az iszlám világ egy részével. És vajon mindez milyen hatással lesz az üzleti életre? A szeptember 11-i katasztrófa a lehető legrosszabbkor jött: éppen akkor, amikor az Egyesült Államok, Japán és Európa egyidejűleg szembesült a gazdasági lassulás következményeivel. Amikor kipukkant a részvénylufi, szertefoszlott a technológiai iparágak varázslatos erejébe vetett hit, s elolvadt az emberfeletti képességű elnök-vezérigazgatók iránti korlátlan bizalom. Tiszta „szerencse”, hogy a volt szocialista országok politikai és gazdasági rendszerváltoztatása az előző évtizedben zajlott le. Magyarország számára külön szerencse, hogy a privatizációra a mainál lényegesen kedvezőbb nemzetközi tőkepiaci helyzetben került sor. A magyar „exportcsoda” egyebek mellett nem lett volna elképzelhető a nélkül a konjunktúra nélkül, amelyet a legnagyobb felvevőpiacainkként szolgáló európai uniós tagállamok produkáltak az elmúlt évtizedben. Ilyenre most egy darabig nem számíthatunk. A magyar politikai elit érdeme, hogy 1998-ig, kisebb kitérőkkel ugyan, de a gazdasági reformok útját járta. Csak most látszik igazán, hogy az évtized közepén mennyire felbecsülhetetlen értékű politikai tett volt a Bokros-csomag, mert képes volt fenntartható fejlődési pályára állítani a magyar gazdaságot – erről még a tomboló voluntarizmusnak sem sikerült letaszítania. A közép- és kelet-európai polgárok idegeit az Amerikát ért terrortámadás talán kevésbé borzolta fel, mint a nyugati világ polgáraiét. Nem azért, mintha érzéketlenek volnának – csak azért, mert edzettebbek. A gazdasági és politikai rendszerváltoztatás bővelkedett bizonytalanságban, sőt, tulajdonképpen az egész egy merő bizonytalanság. Ez az egyetlen, amelyben Közép- és Kelet-Európa polgárai megelőzték a fejlett világot: nálunk már korábban beköszöntött a bizonytalanság kora. Talán éppen a biztonság iránti fokozott vágy az, ami miatt ma inkább érezzük bizonytalannak magunkat, mint az elmúlt évtized alatt. Szeretnénk hinni, hogy valójában nem a biztonságunk szintje csökkent, csak a mércét helyeztük magasabbra. Szeretnénk hinni, hogy az az uram-bátyámos, árvalányhajas és kakastollas Magyarország-kép, amely egykor Mikszáth és Ady görbetükréből verődött vissza, most csak egy rosszul sikerült választási reklámfilm. Szeretnénk hinni, hogy a politikai ellenfelek kriminalizálása anakronizmus, amely a magyar narancs- és gyapottermesztéssel együtt végleg lekerült a napirendről. Szeretnénk hinni, hogy tévedünk, és mégsem lesz akkora a voluntarista gazdaságpolitika számlája, mint amekkorát ma sokan előre vetítenek. Végezetül – legalább ilyenkor, karácsony táján – szeretnénk hinni, hogy a demokratikus intézmények olajozottan működnek, és garanciát jelentenek minden hatalmi túlkapással szemben.
