Molnár Zoltán hivatásos megfigyelő. A bejárható világ egyre távolabbi pontjain bukkan fel – és figyel. #<#Hogy a megfigyelés eredménye fotókban tárgyiasul, az külön szerencse nekünk - ő valószínűleg fényképezőgép nélkül is ezzel a háttérbe húzódó, mégis intenzív figyelemmel szemlélné a világot, mint teszi így, kamera mögül. Talán segít is neki ez, hogy elbújhat valami mögé. Nem mint voyeur, de mint afféle mellékes jelenlévő, aki csak úgy ott van, a legkevésbé sem feltűnően - és várakozik. Valószínűleg ez, a várakozás, a cseppet sem sietős ottlét adja Molnár képeinek az időtlenség sajátos auráját. Ez a türelmes kivárás kell ahhoz is, hogy megtalálja a fotóin őrzött, néhol már-már szürrealisztikus hangulatú pillanatokat, melyek hol az abszurd, hol a finom meghökkentés erejével hatnak nézőjükre. Érdekes, hogy ez a hatás is valahogy a kivárásra játszik képein - nem egyből adja magát, figyelmet kér a szemlélőtől, mintegy késleltetve véteti észre magát.
Meglehet, azért is, mert a poént rafinált egyszerűséggel, néha szinte észrevehetetlenül rejti Molnár a kompozícióiba. Egyszerű, belátható, nagy terek mélyére dugja el, vagy zsúfolt félközelik bonyolultságából emeli ki szinte váratlan rácsodálkozással. Bárhol is fotózzon, Portugáliától Törökországig, Romániától Spanyolországig, legjobb képeit nézve azt érezzük, mintha végtelen várakozás, a látványra irányított időtlen figyelem eredménye volna a rögzített kép, mely minden nyugalmával, vagy épp mozgalmasságával együtt valahogy szoborszerű mozdulatlanságban őrzi a pillanatba zsúfolt időt. Mint egyik, Spanyolországban készült képén az előtér napsütötte macskakövére vetülő, rezdületlenül őrködő árnyék – amiről amúgy eldönthetetlen, hogy a fényképész vagy épp egy chiricói némaságú szobor árnyképe-e.
Minden bizonnyal ezzel a képpel is találkozhat majd az érdeklődő utazó, ha szeptember 7-ig a marosvásárhelyi Fotóklub Várgalériájában megtekinti a fiatal fotográfus képeit. Ha arra jár, ne hagyja ki.
