tagjait is kész helyzet elé állította a pártfőtitkár, amikor 1982-ben titkos diplomáciai műveletek eredményeként Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba#<#. Kádár tartott attól, hogy a moszkoviták és Moszkva - amennyiben idejekorán értesülnek róla - megakadályozzák a magyar IMF-tagságot, különösen ha megismerik az ország adósságállományára vonatkozó valós számokat. Márpedig a súlyosan eladósodott országnak nem nagyon maradt más alternatívája, mint a nemzetközi szervezet segítsége. A magyar gazdaságot azután majd’ másfél évtizeden át fenyegette a mindennapos fizetésképtelenség réme, még 1995-ben is, amikor a Bokros-csomag végképp pontot tett ennek a korszaknak a végére. Ötvenöt évvel azután, hogy a világ egyik legnagyobb inflációs időszakát lezárva bevezették a kemény forintot, és tizenkilenc évvel azt követően, hogy a Magyar Népköztársaság belépett az IMF-be, immár a köztársaság nemzeti bankja hivatalosan is konvertibilissé nyilvánította a hazai fizetőeszközt. A deklaráció persze önmagában kevés: Bécsben és Triesztben egy évtizede is váltották a forintot – igaz, nagyon rosszul -, Londonban ezentúl sem fogják. Mindazonáltal gazdaságtörténeti szempontból tagadhatatlanul 2001. június 15-én zárult le a rendszerváltás. Egyben pedig egy új korszak veszi kezdetét: a konvertibilis forint útja az euróig – ami már remélhetőleg rövidebb lesz, mint az előző korszak volt. Ezen út hosszát az határozza meg, hogy a kormányzat milyen gyorsan igazodik ahhoz a világos, egyértelmű és nyilvános szabályrendszerhez, amelyet a maastrichti kritériumok teljesítése jelent. Az államháztartás, különösen pedig a költségvetés jól áll, a vagyonkezelés és az infrastruktúra-fejlesztés tételeinek elszámolása azonban nem felel meg a nemzetközi szabványoknak. Az infláció szintje nem pusztán a kőolaj világpiaci árával és egyéb egyedi esetekkel indokolható, hanem azzal is, hogy az állam továbbra is mértéken felül túlkölt, magasan tartja az adókat. A forintban kifejezett államadósság finanszírozási igénye pedig tartósan magasan tartja a kamatokat is. A növekedésből vagy a most (de talán nem örökre) leállított privatizációból befolyó összegekből mielőbb csökkenteni volna indokolt az államadósságot. Kreatív könyveléssel ugyanis csak ideig-óráig lehet eltitkolni a hibádzó adatokat. Pedig ma már nem a Politikai Bizottságot, hanem csak önmagát csapja be, aki megszépíti a számokat.
