Jószerivel hagyománnyá vált, hogy az Európai Unió (EU) csúcsértekezletei “nem arról szólnak”, amiről az eredeti tervek szerint szólniuk kellett volna. Így volt ez most Stockholmban is, a soros svéd elnökség félidőben tartott konferenciáján. Igaz, azt nem lehet mondani, hogy az eredetileg feladott “leckéből” semmit se teljesítettek volna.
Jelentős haladás, hogy elfogadták a nemzetközi pénzügyi világ egyik vitathatatlan tekintélye, Lámfalussy Sándor jelentését és az ehhez fűződő tervet az európai tőkepiac egységesítéséről. (Az elvi határozat után a pénzügyi szolgáltatások egységes EU-piacának tényleges létrehozásához még negyven – részben kockázatos és vitatott – döntést kell hozni.)
VISSZATÉRŐ ELLENTÉTEK. A többi “feladvány” megoldását a tagállamok szokásos nemzeti érdekkülönbségei akadályozták meg. És persze az, hogy a nemzetközi politika és gazdaság aktuális konfliktusai ismét rátelepedtek az EU-csúcsra. Mintegy immár sokszor megismételt figyelmeztetésként, hogy a szükséges aprómunka elvégzése mellett az uniónak fel kellene gyorsítania a politikai döntéshozatal mechanizmusát, hiszen voltaképpen ettől függ majd, milyen lesz az egységes Európa politikai karaktere. Stockholm ebből a szempontból sok tanulságos példával szolgált. Mindenekelőtt bebizonyosodott, hogy valamiképpen kezelni kell majd azt az egyre határozottabb különbséget, amely az új amerikai kormányzat és az unió külpolitikai szemlélete között kibontakozik.
Azokban a napokban, amikor a hidegháborúra emlékeztető kémkedési konfliktusok miatt kiéleződött Washington és Moszkva viszonya, Stockholmban az EU-csúcsértekezlet fogadta Putyin orosz elnököt. Ez nemcsak az időzítés miatt volt érdekes, hanem azért is, mert ez volt az első eset, hogy orosz elnök részt vett egy EU-csúcson. A vizitnek emellett volt mondanivalója. Az unió vezetése hangsúlyozta, hogy Oroszországot fokozatosan integrálni kell Európába és bátorítani kell azokat a reformokat, amelyek végül az orosz tagsághoz vezethetnek a Kereskedelmi Világszervezetben (WTO). Ennek a folyamatnak egyik lépéseként a csúcs úgy döntött: engedélyezi, hogy az Európai Befektetési Bank (EIB) első ízben hitelt nyújtson Moszkvának.
A politikai valóság betörésének másik példája volt Trajkovszki macedón elnök meghívása az értekezletre. Az albán szélsőséges erők katonai támadásával szemben harcoló macedón kormánynak a csúcs nemcsak általánosságban ígért támogatást. Az unió és Macedónia április elején “stabilitási és társulási megállapodást” ír alá, amely “egyengetheti az EU-tagság felé vezető utat” (azt persze nem mondták ki, hogy csak egy meg nem határozható távoli jövőben).
Ami a közösségi belügyeket illeti: a csúcsot aligha érheti bírálat azért, mert kénytelen volt tehetetlenül szemlélni a száj- és körömfájás terjedését, mely járvány megkérdőjelezheti az integráció történetében egyébként is legélesebb vitákat és legdestruktívabb szenvedélyeket ébresztő közös agrárpolitika jövőjét.
Az mindenesetre kiderült, ennek is van politikai vetülete. Kérdésessé vált ugyanis, hogy ilyen körülmények között sor kerülhet-e a Blair brit miniszterelnök által tervezett időpontban a nagy-britanniai választásokra. Sőt, szélesebb értelemben a válság módosíthatja a Blair által vezetett Munkáspárt és a konzervatívok erőviszonyait. Ez pedig befolyásolhatja az integráció előrehaladásának ütemét. (Már ma is az a helyzet, hogy a tizenöt tagállam átlagban 65 százalékos támogatást ad egy közös európai külpolitikának, míg a megfelelő brit arány 36 százalék. Az EU keleti kiterjesztését illetően a két vonatkozó arányszám 45, illetve 30 százalék. A konzervatívok erősödése pedig még e jóval alacsonyabb brit mutatókat is tovább ronthatja.)
Talán kisebb súllyal, de ránehezedett a stockholmi csúcsra az is, hogy a francia helyhatósági választások a Párizsban aratott baloldali győzelem ellenére országos viszonylatban a középjobb és a szocialista baloldal erőinek kiegyenlített voltáról tanúskodtak. Ez az unió számára azt jelenti, hogy az egyik kulcsországa a jövő tavaszi elnök- és parlamenti választásokig bizonytalan vagy kétértelmű válaszokat adhat a közösség vitatott belgazdasági kérdéseire.
ÁLDOTT-SZIDOTT KÍSÉRLET. Stockholm “közelről nézve” tehát indokolná azt a szkepszist, amely a hasonló tanácskozásokat eddig is körülvette. Távolabbról vagy inkább magasabbról szemlélve persze nem felejthető, hogy a habozás, a kicsinyesség, a bizonytalanság ellenére (és azzal együtt) földrészünk történetében páratlan kísérlet tanúi vagyunk. Keserves munkával, de mégis egy (ma még ismeretlen karakterű) egységes Európa születik.
Még akkor is, ha egy ilyen Stockholm láttán az EU előszobájában toporgó, sokat látott közép- és kelet-európai polgár felteszi a második világháború idejéből ismert kérdést: “Jó, jó. Tudjuk hogy mi lesz. De addig mi lesz?”
