a kormány, hogy csupán az “Egyebek” között döntsön a Postabank privatizációjáról, azaz anélkül, hogy az előterjesztés eredetileg szerepelt volna ülésének napirendjén. Saját eljárási rendje erre végső soron módot is ad. Teheti, tehát miért is ne tenné. Egy bank eladása végül is nem nagy ügy.
Versenytárgyalást sem ír ki a kormány, holott az volna a kézenfekvő, s bizonyosan segítené az egyébként nehezen beárazható jószág – egy pénzintézet – valós értékének megállapítását. Teheti, hát miért is ne tenné. Versenytárgyalást egyébként olyan nagy értékű állami fejlesztés esetében sem tart indokoltnak, mint az autópálya-építés. Nem ír ki, mert megteheti.
Árstopot vezet be a kormány a gáz, a gyógyszerek és a városi tömegközlekedés esetében, abból a célból, hogy az inflációt letörje. Azt hiszi – duzzadó önteltséggel -, hogy képes letörni, hát miért ne tenné.
Cselekvési szabadságával mindenkor a közjó nevében él, s mert ez igen rugalmas fogalom, belefér minden, amire a kormány éppen úgy gondolja, hogy e nemes célt szolgálja.
Eltekintve most attól, hogy létezik-e ez a bizonyos közjó, s ha igen, akkor a mesterséges állami beavatkozás a legalkalmasabb eszköz-e annak elérésére, felmerül a kérdés: beavatkozhat-e ilyen mértékben az üzlet és a gazdaság világába az állam. A föntről jövő válasz, legalább is mostanában – elég gyakran – igenlő.
Amennyiben ezt a választ kritikátlanul elfogadjuk, akkor ne csodálkozzunk az állam megtestesítőinek, a politikusoknak a viselkedésén sem. Ameddig nem lesz egyértelmű, hogy milyen mélységig avatkozhat be a folyamatok természetes menetébe a kormányzat – amíg tehát tisztázatlan az állam szerepe -, addig rendre szerepzavarba kerülnek majd maguk a döntéshozók is.
A miniszter, aki sofőrjét a közlekedési szabályok áthágására, megkülönböztető jelzés alkalmazására utasítja – mindezt egy kis késedelem miatt. A másik miniszter, aki hivatalos vagyonbevallását nem tekinti mértékadónak, mert úgymond mások sem szoktak minden nippet bevallani.
Tehetik, hát miért ne tennék?! –
