Ma minden belgrádi krónikát beismeréssel kell kezdeni. A kombinációk és elemzések nagy része nyugaton és nálunk, szomszédoknál is tévesnek bizonyult. Nem vettük eléggé figyelembe, hogy miután Tito a negyvenes évek második felében sikeresen dacolt Sztálinnal, Jugoszlávia fokozatosan – és persze kényszerből is – Kelet-Európa legnyitottabb országává vált, ahol a politikai erők megtanulhatták a kifinomultabb manőverezés módszereit.
Amikor azután a szovjet összeomlást követően kiszabadultak a föderációt alkotó nemzetek nacionalista energiái, Európa és a világ tanúja lehetett a nagy balkáni robbanássorozatnak, amelyben az etnikai gyűlölet által kiváltott példátlan kegyetlenség párosult az előző történelmi korszakban kifejlődött manőverezési képességekkel. A horvát és szlovén elszakadás, Bosznia, Koszovó, majd a NATO intervenciója után csak az önmagát bűntelen mártírnak tartó Szerbia maradt a belgrádi diktátor, Milosevics kezén.
Ez két dolgot jelentett. Az első az volt, hogy a régi föderációt szétrobbantó háborúk és pokoli kegyetlenségek legfőbb felelősét csak egy másfajta, nem kompromittált “emberarcú nacionalizmus” nevében lehet megfosztani a hatalomtól. A második pedig az, hogy ennek során érvényesül a régi manőverezési képesség, s olyan fordulatokra is fel kell készülni, amelyek a külvilág számára szinte érthetetlenek.
MÁSFAJTA NACIONALIZMUS. Kostunica, az új győztes valóban egy másfajta nacionalizmus embere. Egy jogászprofesszor, aki 1970 óta, amikor megfosztották belgrádi egyetemi tanszékétől, nem működött együtt sem a tíz évig még uralkodó Tito, sem utódainak rezsimjével. Így Miloseviccsel sem.
Európa és a világ így most (joggal) olyan győztest ünnepel, aki híve a gazdasági liberalizmusnak és az európai nyitásnak. De olyat is, aki a “szerbség nevében” elutasította a boszniai vérontásnak véget vető daytoni egyezményeket, aki mereven elítéli a NATO koszovói beavatkozását. Aki szerint “a szerb demokrácia felépítése magasabb érdek a nemzetközi igazságszolgáltatásnál”, s ezért ma elutasítja Milosevics kiadatását a hágai nemzetközi bíróságnak, amelyet az amerikai politika eszközének minősít. Ennyit arról, hogy az etnikai gyűlöletet felkorbácsoló, Milosevics-típusú nacionalizmust csak egy másfajta, etnikai gyűlöletté nem degenerálódott nacionalizmus talaján lehetett megfosztani a hatalomtól.
Ami ezzel párhuzamosan a manőverezés “hajlékonyságát” illeti, az éppen a hatalomfosztás napjaiban, múlt hét csütörtökje után hozott elképesztő fordulatokat. Azon a napon az alkotmánybíróság még az egész választást megsemmisítette. Ez a döntés a jövő év derekáig uralmon tartotta volna Milosevicset. Ugyanez a bíróság 24 órával később éppen ellentétesen foglalt állást. Kostunicát abszolút győztesnek nyilvánította, lehetővé téve, hogy szombaton letegye a hivatali esküt.
TERVEZŐ AKARAT. A két bírósági döntés között zajlott le az, amit ma jugoszláv forradalomnak neveznek. Olyan, az egész országot elöntő, de egyben korlátok között tartott, lényegében vértelen tüntetésekkel, amelyeknek szervezői mindmáig ismeretlenek. Mint ahogy ismeretlenek azok a szervezők is, akik a másik oldalon korlátozták az erőszak alkalmazását, elkerülve a régió legnagyobb és legjobban szervezett erőszakszervezeteinek bevetését. Az utóbbi néhány napok drámája mögött tehát valamiféle tervező akaratnak kellett működnie. Egyébként aligha lett volna lehetséges, hogy mindazok után, ami az utóbbi évtizedben történt, Milosevics és Kostunica találkozzanak, kezet rázzanak és Milosevics kijelenthesse, hogy némi pihentető visszavonulás után pártja – egy “erős ellenzék” – élén folytatni kívánja politikai tevékenységét.
Az első mondatban megfogalmazott önvallomás tehát indokolt. Minden óra felboríthatja az előző órában ésszerűnek hitt kombinációkat. Senki sem tudja, hogy az eufória hetei után végül hogyan alakul a NATO és az általa ma támogatott, de a NATO eddigi politikáját elutasító Kostunica viszonya. Nem tudni, mennyi és milyen jellegű autonómiát kap a Vajdaság, s hogyan oldódik meg Montenegró és Szerbia ellentéte.
És mindenekelőtt: rejtély, hogy mi lehet a NATO megszállása alatt tartott, etnikailag immár csaknem teljesen albán Koszovó jövője, amely jogilag Szerbia része. Függetlenül attól, hogy Belgrádban joggal elátkozott, vagy joggal elfogadott nacionalizmus van hatalmon, nem mondhat le nyíltan Koszovóról. De nem is kaphatja meg. A NATO ugyanis ott mozdulatlanságra (és megszállásra) van ítélve. Minden változtatás kirobbanthat egy Macedóniát és közvetve Görögországot is érintő konfliktust.
Ezek a terhek most Kostunica és az őt győzelemre segítő ellenzéki koalíció vállára nehezednek. Az, hogy súlyuk alatt miképpen változik ő maga és miképpen mai szövetségesei, nem lehet megjósolni. –
