Kezére játszott az összeesküvési elméletek kedveilőinek Günter Verheugen a minap, amikor egy lapinterjúban bedobta azt a hajmeresztő ötletet, hogy Németországban rendezzenek népszavazást a Európai Unió (EU) bővítéséről. A cselszövést szimatolók nem késlekedtek kijelenteni, hogy a szociáldemokrata politikai hátterű EU-biztos pártfeladatot teljesített, amikor Schröder kancellár megbízásából – aki úgymond két évvel a választások előtt már a szavazók kegyeit keresi – a legújabb kori német alkotmányos rendtől idegen referendumról filozofálgatott. Csakhogy Schröder, még ha nem is tekinti szívügyének a keleti nyitást, az EU-ban kulcsfontosságú tisztséget betöltő Verheugennél találhatott volna alkalmasabb személyt is ennek az elképzelésnek az elhintésére. Azt ugyanis kétévnyi kancellársággal a háta mögött már megtanulta, hogy egy ilyen akció a lehető legjobb módszer az előadó lejáratására, akinek politikai súlya mellett mellesleg egy évvel ezelőtt még a teljes tekintélyét latba vetette.
AMI A SZÍVÉN, AZ A SZÁJÁN. Hiszen semmi sem hangzik idétlenebbül, mint az, hogy éppen az a személy rukkoljon elő a – kézlegyintéssel egyébként nem elintézhető – népszavazás ötletével, akinek tevékenységét néhány év múlva elsősorban azon fogják lemérni, hogy mennyire volt gyors és zökkenőmentes a bővítés. Fájdalom, de Verheugen nem előre megírt kottából énekelt, hanem meggondolatlanul és őszintén elmondta azt, ami a szívét nyomja. A csatlakozási folyamatot menedzselő német europolitikusnak van egy rossz szokása, nevezetesen az, hogy szeret hangosan gondolkodni. Ez azonban kifejezetten hátrány a sajátos kultúrájú Európai Unióban, ahol a politikusok sikerét elsősorban azon mérik, hogy mennyire tudják keresztülvinni a terveiket. Verheugen főnöke, Romano Prodi is a saját bőrén érezhette – például a Helsinki előtt javasolt bővítési céldátum tagállamok által történt elutasításakor -, hogy milyen tekintélyromboló tud lenni, ha saját kudarcával szembesítik. A német biztos népszavazási bújócskája arra volt jó, hogy a hitelét nagymértékben lerontotta mind a tagállamok, mind a tagjelölt országok előtt. Nem az volt a baj, amit mondott, hanem az, hogy éppen ő mondta.
Pedig a derék Verheugent csupán az a szándék vezérelte, hogy felrázza tespedtségükből a tagállamok kormányait, akik eddig az ígéreteken és a fennkölt szavakon túl semmit nem tettek saját hazájukban a bővítés társadalmi támogatottságának megszerzéséért. Ennek hiányában a biztos attól tart, hogy a politikusok idővel éppen a szkeptikus lakosságra hivatkozva halogatják majd az új tagok belépését, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.
Korántsem mindenki marasztalta el Verheugen meggondolatlannak látszó lépését. Louisewries van der Laan – az előző bővítési biztos, Hans van den Broek szóvivője – például kifejezetten szerencsés dolognak tartja a történteket. Ő ugyanis úgy látja, hogy a tagországokban gyakorlatilag nincs vita az unió kiszélesítéséről és annak következményeiről. A kormányok igyekeznek egyfajta tabuként kezelni a témát, s az egészséges kétkedőket egyszerűen lehurrogják. Az emberek azonban utálják, ha valamit felülről rájuk akarnak erőltetni.
A népszavazás ötletének említésétől egyébként a politikusok többsége idegrángást kapott. S nem pusztán azért, mert az EU történetében csak egy alkalommal fordult elő, hogy egy tagországban referendumot tartottak egy másik ország belépéséről (Franciaországban, 1972-ben, Georges Pompidou akkori köztársasági elnök Nagy-Britannia csatlakozásáról kérte ki honfitársai véleményét). Mindenki tisztában van ugyanis azzal, hogy tekintettel a lakosság és konkrétan a németek szkepticizmusára, egy ilyen voksolásnak nagyon kétséges lenne a kimenetele. A német pártpolitika egyik ismert korábbi szereplője, aki jelenleg a nemzetközi bankéletben tevékenykedik, arra emlékeztet, hogy honfitársai annak idején biztosan leszavazták volna a Brandt-kormány új keleti politikáját, ha megkérdezték volna a véleményüket az ügyben.
NEM KOCKÁZTATNAK. Más vezető politikusok reakcióiból is arra lehet következtetni: a keleti bővítést túl fontos kérdésnek tartják ahhoz, hogy azt “az istenadta nép” döntésére bízzák. A szavazásban mindig szerepet kaphatnak olyan szubjektív tényezők, mint hogy aznap rossz vagy jó idő van-e, illetve a választók mennyire elégedettek a saját kormányukkal. Arról már nem is szólva, hogy egy referendummal szinte tálcán kínálnák a Jörg Haider-szerű populista demagógoknak a lehetőséget, hogy idegenellenes hangulatot keltsenek. Louis Michel belga külügyminiszter, a Bécs elleni keresztes hadjárat egyik “generálisa”, éppen arra hivatkozva vetette el a referendum ötletét, hogy az ingyen reklámot nyújtana a szélsőjobboldal ordas eszméinek.
Akármit is akart Verheugen, fura nyilatkozatával máris elérte, hogy néhány nap alatt többet beszéltek az Európai Unióban a bővítésről, mint előtte hónapokon keresztül. A politikusok egymás után tettek hitet a keleti országok befogadása mellett. A holland és a német televízió pedig csak úgy ontotta a témáról szóló híreket. Kár, hogy ehhez ilyen impulzusra volt szükség. –
