Los Angeles városában nagyjából akkor ér véget a idemokrata párt elnökjelölő konvenciója, amikor ezek a mondatok az olvasó kezébe kerülnek. Ez a rendezvény éppen olyan lefutott volt, mint korábban a republikánusoké.
Gore, Clinton elnök lojális fegyverhordozójaként mégis sokak által megoldhatatlannak látszó feladatok elé került.
ÜGYES ELHATÁROLÓDÁS. Bush a közvélemény-kutatások szerint tartósan 10-15 százalékkal vezetett Gore előtt és az elemzők többsége egyetértett azzal: a hátrány egyik fontos oka, hogy Gore nem határolódott el Clintontól a republikánusok által az elnök elleni hajtóvadászattá torzított erkölcsbotrány heteiben. Függetlenül attól ugyanis, hogy az egyébként sikeres elnököt nem tudták kilökni a Fehér Házból – a Clinton karakterét illető morális kétségek azért tovább rezonálnak az amerikai közvéleményben. Nem véletlenül volt a republikánus konvenció hangsúlyos mondanivalója, hogy helyre kell állítani az elnöki hivatal erkölcsi tekintélyét.
Gore előtt így az a feladat állt, hogy úgy lépjen fel, mint Clinton gazdasági és politikai sikereinek részese és örököse – másrészt viszont számolja fel végre a győzelmi esélyeit veszélyeztető “erkölcsi deficitet”. Ezt a bűvészmutatványt már egy héttel a jelölőgyűlés befejezése előtt végrehajtotta – mégpedig úgy, hogy egy sajátos értelemben “történelmet csinált”.
Connecticut állam 58 éves szenátorát, Joseph Liebermant szemelte ki alelnökjelöltnek. Lieberman volt az, aki a demokrata szenátorok közül elsőként ítélte el annak idején Clinton ballépését, mondván: az elnök viselkedése “nemcsak megengedhetetlen, hanem erkölcstelen és káros”. Gesztusa azóta is élő erkölcsi tekintélyt hozott számára, s Gore joggal remélheti, hogy Lieberman kiválasztásával a novemberig tartó párbajban tompíthatja a Bush részéről várható moralizáló támadások hatását.
Ez önmagában még csak jól átgondolt taktikai húzás lett volna. Az tette történelmivé, hogy Lieberman az első zsidó vallású (méghozzá ortodox) amerikai politikus, akit ilyen magas tisztségre jelöltek. A döntés horderejét Gore külön is aláhúzta: “Olyasvalakit szemelek ki, aki bármelyik pillanatban elnök lehet, ha a helyzet ezt szükségessé tenné.”
Egy olyan országban, ahol Kissinger republikánus elnökök nemzetbiztonsági főtanácsadója és külügyminisztere lehetett, ahol a Clinton-kabinet külügy- és hadügyminisztere zsidó származású amerikai, nem lehet politikai antiszemitizmusról beszélni. Gore döntésében azonban mégis ott rejtőznek a bizonytalanság elemei. Hiszen negyven éve még vita folyhatott arról is, hogy Kennedy személyében lehet-e az Egyesült Államoknak katolikus elnöke. Nem lehet tudni, milyen szélesek azok a választórétegek, amelyeket a nem politikai antiszemitizmus, vagy egyszerűen a vallási ellenérzés eltávolíthat egy Gore-Lieberman párostól a döntés óráiban. (Ezt látszik igazolni, hogy hétfőn, a konvenció kezdetének napján, Bush előnye továbbra is 10 százalékpont körül mozgott.)
Mindehhez képest eleve másodlagos volt, mi történik Los Angelesben a Clinton házaspár hétfői nyitó és a Gore házaspár csütörtöki záróbeszéde között. Az alelnökjelölt erkölcsi tekintélye Gore morális dilemmáját feloldotta, minden más kérdés a várakozásnak megfelelően nyitott maradt.
MEGDŐL A FŐSZABÁLY? Mindenekelőtt az, hogy az amerikai szavazók többsége a Clinton-korszak gazdasági teljesítménye ellenére miért véli úgy: jobb, ha a gazdaságot republikánusok irányítják. Ez ellentmond az amerikai politika egyik kardinális szabályának, hogy az elnökválasztás voltaképpen “népszavazás a gazdaságról”. A vietnami háború (tehát 1968., egy különleges helyzet) óta nem volt példa arra, hogy jó gazdasági helyzetben egy hivatalban lévő adminisztráció ne tudja megtartani a Fehér Házat – és hogy rossz gazdasági helyzetben ne veszítse el.
Számos magyarázattal kísérleteznek. Például azzal, hogy a fellendülés az amerikai háztartások felét részvénytulajdonossá tette, ami széles rétegeket közelebb sodort a pénzvilág irányításával azonosított republikánusokhoz.
Ez a paradoxon Gore számára a most induló párharc egyik kritikus pontja lesz. Akárcsak az, hogy a demokratákat mind populistább ízű baloldali pozícióból támadó Ralph Nader, hajdani fogyasztóvédelmi harcos Zöld Pártjának (mindössze 2-4 százalék körüli) szavazói támogatása igazán szoros verseny esetén vajon nem billentheti-e a mérleg nyelvét a republikánusok javára.
Gore azzal, hogy alelnökéül (az alelnököt az ismert mondás szerint csak egy szívdobbanás választja el a Fehér Háztól) egy mélyen vallásos zsidó politikust szemelt ki, megoldott egy morális dilemmát, s ennyiben “történelmet csinált”. Ám az csak novemberben derül ki, hogy e húzásával mennyire befolyásolta a most finisbe forduló párharc kimenetelét. –
