Ezen a pünkösd utáni csütörtökön Putyin, Oroszország új elnöke Madridból jövet megérkezik Berlinbe.
A Putyin-vizit nem nélkülöz bizonyos pikáns kétértelműséget. Az új orosz elnök KGB-tisztként járt utoljára Berlinben. Küldetése az volt, hogy a keletnémet titkosszolgálat “elbocsátott légiójának” tisztjeiből az újraegyesített Németországgal szemben felépítsen egy ipari kémkedéssel foglalkozó szervezetet. A misszió kudarcot vallott.
Ma már mintha ennek az ellenkezőjéről lenne szó. Nem kevesebbről, mint annak a kapcsolatnak a felfrissítéséről, amely a történelem során már oly sokszor izgatta és idegesítette Európát és a világot: Németország és Oroszország lehetséges együttműködéséről.
Clinton és Schröder legutóbbi, két és fél óráig tartó tárgyalásukon egyetértettek abban, hogy számukra legfontosabb Oroszország stabilitása. Figyelembe véve, hogy a Jelcin-korszak instabilitással is kitartott majd’ egy évtizedig, megállapították, hogy a fiatal, egészséges és energikus Putyin hatalma akár egy egész korszakot is kitölthet. Schröder e megbeszélés után kijelentette, hogy Németországra különleges felelősség hárul: főszerepet kell játszania Oroszország és Európa kapcsolatrendszerének újjászervezésében. S a félreértéseket megelőzendő, még közölte, hogy az amerikai elnök szavait ebben a viszonylatban “bátorításnak” tekinti.
BŐSÉGES ELŐZMÉNYEK. Egy ilyen kezdeményezésnek történelmileg is van komoly alapja. Ha el is tekintünk Hitler és Sztálin, a két diktátor rövid és hátsó gondolatokkal terhelt paktumától, a német-orosz együttműködés példái végigkísérték a két állam kapcsolatát. Bismarck, a vaskancellár már 1877-ben kidolgozta a híres Kissingen-téziseket (a név a dokumentum születési helyéül szolgáló fürdőhelyre utal); lényegük az volt, hogy Németországnak kell eljátszania az európai egyensúlyt megőrző hatalom szerepét és ennek szerves része a cári birodalom és a német császárság együttműködése. Az első világháborút követően Rapallo városában a weimari köztársaság és a frissen létrejött szovjet rezsim kötött egymással együttműködési szerződést.
Rapallo szimbólummá vált. A világpolitika egy-egy fordulópontján máig “Rapallo kísértete” néven emlegetik, ha felbukkan egy német-orosz különalku veszélye London, Párizs, vagy akár Washington lidérces álmaiban.
Gyökeresen megváltozott körülmények között ezek az aggodalmak most is élnek. Még az Egyesült Államokban is. Ezt maguk a németek is érzik. A Clinton-látogatás után külföldi újságírók előtt Schröder kancellár arról panaszkodott: Washington arra ösztönzi az egyesült Németországot, hogy méreteinek és erejének megfelelően vállaljon felelősségteljes feladatokat, “de amikor Németország felemeli hangját, felbukkannak a német hatalom erősödése miatti régi aggodalmak”.
WASHINGTON ELLENŐRZÉSE ALATT. A feladat persze ma jóval bonyolultabb, mint akár a bismarcki, akár a weimari modell esetében. Lényegében arról van szó, hogy a Washington-vezette NATO kohéziójának megőrzése érdekében lehetséges-e kontrollálni egy német-orosz együttműködést. Ezt a dilemmát Gerald Livingston professzor – a Johns Hopkins University német történeti intézetének megalapítója – a közelmúltban így fogalmazta meg: Európában ugyan Németország lesz Washington első számú szövetségese, “de az Egyesült Államok többi szövetségese miatt a növekvő német hatalom Európában nem lenne elviselhető amerikai ellenőrzés nélkül”.
A neuralgikus pont Franciaország, ahol többről van szó, mint aggodalomról: az Európai Unió gerincét alkotó német-francia szövetség jövőjéről és jellegéről. Mint emlékezetes, Mitterand francia elnök a tizenkettedik óra utolsó percéig harcolt a német újraegyesítés ellen, s amikor legutóbb Fischer német külügyminiszter felvetette egy európai szövetségi állam létesítésének igényét, akkor Franciaország vezető politikusai (vérmérsékletüknek megfelelően változó fogalmazásban) ezt a tervet az Európa feletti német hegemónia létrehozására irányuló kísérletként ítélték el.
Annyi bizonyosnak látszik, hogy új folyamat kezdetére értünk. Egyelőre kiszámíthatatlan, hogy a közeljövőben mennyire lesznek közösek az Oroszországot stabilizálni kívánó erők és a német ipari-gazdasági hatalom érdekei. Az sem tudható, hogy ha ezek az érdekek egy különlegesen szoros orosz-német együttműködés felé tolnák a két hatalmat, ezt az Egyesült Államok meddig, milyen mértékben és milyen eszközökkel tudná ellenőrizni. Rejtély ma még az is, hogyan változtatná meg egy ilyen folyamat a ma pragmatikus részletkérdésekkel bíbelődő Európai Unió arculatát.
Ha valaki dramatizálni akarná a helyzetet, azt is mondhatná, hogy új lepelben megint felbukkant Rapallo kísértete. Ám ma még az sem biztos, hogy egyáltalán van-e kísértet a lepel alatt. –
