Nem járta be a világsajtót a hír, hiszen nem is volt hír, számunkra azonban mégis van hírértéke. A Naurui Köztársaság 2000. január elsejével sem vezetett be önálló nemzeti valutát, és nem indította be a csúszó leértékelés árfolyamrendszerét sem. Még mielőtt bárki azt gondolhatná, hogy egy komoly és tekintélyes üzleti lapban áprilisi tréfa áldozatául esett, tisztázzuk: a Naurui Köztársaság messze van ugyan Magyarországtól, de nem “az Óperenciás tengeren is túl” találjuk meg. A közgazdasági elméletek fogalmai ritkán léteznek a valóságban “kézzelfoghatóan”. A kis szigetország, amely valahol félúton terül el a Csendes-óceánban Ausztrália és Hawaii között, számunkra azért roppant érdekes, mert szinte maradéktalanul megtestesíti a tökéletesen nyitott gazdaságot. Területe roppant kicsi, mindössze 21 négyzetkilométer, lakóinak száma mintegy 11 ezer fő. Egyetlen exportterméke a foszfát, amelyet viszont saját gazdaságában nem használ fel, lévén, hogy az a foszfátkitermelésen kívül nem áll másból, mint néhány kókuszpálmaligetből. Ezzel szemben gyakorlatilag mindenből – még édesvízből is – bevitelre szorul. Csöppet sem meglepő ezek után, hogy a kis szigetország hivatalos fizetőeszköze az ausztrál dollár. Nincs saját valutája, de ha lenne is, nem értékelné fel vagy le semmilyen árfolyamrendszer keretében sem. Hiszen amit nyerne a réven, azaz az export javuló versenyképességén, azt rögtön el is veszítené az import drágulásán. A példa itt kezd számunkra igazán érdekessé válni.
KÖLCSÖNÖS FÜGGŐSÉGBEN. A világ az elmúlt néhány év alatt hihetetlen tempóban haladt a kölcsönös függőségi rendszerek kialakulása felé, mely utat jobb szó hiányában globalizációnak hívunk. E folyamat jószerével olyan stádiumba jutott el, hogy ma már a legnagyobb nemzetgazdaságok (az Egyesült Államok, Japán, Németország) sem képesek autonóm gazdaságpolitika folytatására. Ha a Kedves Olvasó úgy érzi, hogy a fenti példa talán túlzás, gondoljon csak bele a következőkbe. Az, hogy Magyarországnak saját pénze és jegybankja van, önálló monetáris politikát folytat, és ez racionális döntés, körülbelül azzal egyenértékű, mintha azt javasolnánk egy nagyobb, 2-4 millió lakosú nyugat-európai, vagy például amerikai város, például Los Angeles, San Francisco számára, hogy ne amerikai dollárt (illetve eurót) használjon, és a Fed (ECB) helyett saját jegybankot hozzon létre.
Magyarország hihetetlen mértékben nyitottá vált az elmúlt években. Ha csupán az e tekintetben fontos, de nem kizárólagosan mérvadó tényezőt, a külkereskedelmi forgalmat vetjük össze a gazdaság méretével, teljesítményével, akkor is rögtön látjuk, hogy ma már döntő mértékben függünk a világgazdaságban végbemenő folyamatoktól. Természetesen nem annyira, mint az illusztrációként szolgáló kis szigetország, de a gazdaságpolitika számára levonható következtetésekben semmilyen különbség nem indokolt.
EGYRE NYITOTTABBAN. A külgazdasági nyitottság mérésére szolgáló, leggyakrabban használt és igen egyszerű mutató az (export+import)/GDP hányados. Ez Magyarország esetében 1991 óta 55 százalékról – egy 1994-es, 45 százalékos mélypont után – 1998-ra 92 százalékra nőtt. Ha elfogadjuk helyesnek a gazdaságkutatók egybecsengő prognózisait a külkereskedelmi forgalom és a GDP alakulásáról, akkor azzal számolhatunk, hogy 2001-re e mutató meghaladja a 100 százalékot. Magyarán, már ma is olyan nagymértékű a magyar nemzetgazdaság külkereskedelmi függősége – nem beszélve a tőke- és technológiai transzfer szerepéről, valamint az országhatárokon átnyúló vállalati beszállítói kapcsolatrendszerekről -, hogy nyugodtan felvethetjük a kérdést: van-e értelme Magyarország számára az önálló pénznek? Van-e valójában lehetősége önálló gazdaságpolitikára a szó klasszikus értelmében, önálló költségvetési politika és monetáris politika folytatására?
A csúszó leértékelés ma már egy tökéletesen felesleges költséginflációs tényezőt épít be a monetáris rendszerbe. Az a minimális jövedelmezőségi és versenyképességi előny, amelyet a jelenlegi leértékelési ütem biztosít az exportőrök számára, nagyrészt el is vész az import folyamatos drágulásán keresztül. Vagyis: ugyanezt a gazdasági növekedési ütemet lényegesen alacsonyabb infláció mellett is el lehetne érni. A jelenlegi árfolyamrendszer mellett gyakorlatilag semmivel sem tágabb a gazdaságpolitika mozgástere egy szigorúan rögzített árfolyam alkalmazásához képest, miközben elveszítjük az euró mielőbbi bevezetéséből származó előnyöket. Az ugyanis minimálisan két évig megköveteli a rögzített középárfolyam fenntartását. Ha feltételezzük, hogy a leértékelési ütem fokozatos csökkentése után 2001-ben kerülhet sor a forint euróhoz való rögzítésére, akkor egy mihamarabbi, 270 euró/forint árfolyamon történő rögzítés mellett a versenyképesség szempontjából gyakorlatilag ugyanott tartunk, mint a jelenlegi elképzelések szerint, de nem vesztegetünk el feleslegesen másfél-két évet az euró bevezetésében. (Feltéve, hogy valóban van érdemi szerepe a versenyképesség fenntartásában e minimális forintleértékelésnek.)
Különben is, a forint középtávon várható reálfelértékelődése és a jelenlegi makrogazdasági folyamatok a valóságban inkább egy mérsékelt nominális forintfelértékelést indokolnak. –
