Németország valóságos politikai földrengés köizepette lépte át a 2000. esztendő küszöbét. Ennek a földrengésnek két epicentruma van.
A német politika kormányzati gócában a földrengést három nappal karácsony előtt a szociáldemokrata kancellár, Schröder indította el, szövetségben Eichel pénzügyminiszterrel. Bejelentése így hangzott: “Ez a legnagyobb és legátfogóbb adócsökkentési csomag a szövetségi köztársaság történetében.” A csomag – törvényjavaslat formájában – januárban kerül a parlament elé, s alighanem a késő tavaszi hónapokban kezdi éreztetni hatását. A közvetlen gazdasági cél: a Schröder-kabinet a jövedelmi és vállalati adók nagyszabású, 2005-ig három ütemben történő csökkenésével ösztönözni kívánja a gazdasági növekedést, s javítani a német ipar és az exportgazdaság versenyképességét. “Németország az utóbbi időben az európai vonat végéhez csatolt pótkocsi volt. Ideje, hogy újra átvegye a lokomotív szerepét” – mondta Eichel. Mindent összevéve, az említett három ütemben összesen 70 milliárd márkával csökkennének Németországban a személyek és a vállalatok adóterhei.
IRÁNY A HARMADIK ÚT. Az új program politikai üzenete szorosan összefüggött azzal a mély belső önvizsgálattal és vitával, amely már tavaly nyár óta megosztotta az európai szociáldemokrácia három nagy főhadiszállását: Londont, Berlint és Párizst. Egészen a legutóbbi időkig Berlin volt e belső vita gyenge láncszeme. A kormányzó francia szociáldemokraták meglehetősen szilárdan kitartottak a hagyományos szociáldemokrata értékek mellett, elutasítva azt a gondolatot, hogy a piac szerepének elkerülhetetlen növekedése átcsapjon valamiféle “piaci társadalomba”. A másik póluson a brit Labour számára már a Thatcher-kurzus évei tisztára söpörték a pályát, megteremtve a szociáldemokrácia és a liberális piacgazdaság közötti “harmadik változat” viszonylag konfliktusmentes létrehozásának lehetőségét. Schröder azonban beszorult a londonihoz hasonló törekvések és a párizsira emlékeztető szakszervezeti hatalom harapófogójába. Miután tavaly nyáron a brit változathoz csatlakozott, egymás után érték a katasztrofális helyi választási vereségek, s kénytelen volt meghátrálni a szakszervezeti nyomás előtt.
Ezt a helyzetet fordította meg látszólag váratlanul Schröder politikai ellentámadása, amely a múlt év novembere óta csendben érlelődött, majd meghozta a földrengésszerű változást: offenzív szembefordulást a szociáldemokrata balszárnnyal és nagyszabású gesztust a német vállalati világ felé. Nemzetközileg pedig: el Párizstól, irány London.
Tételesen bizonyíthatatlan, de Schröder fordulata elképzelhetetlen lett volna a földrengés másik epicentruma nélkül, amelynek kellős közepén “a német egység kancellárja”, a több mint másfél évtizedig kormányzó Helmut Kohl romba dőlt szobra szomorkodik. Az ex-kancellár tekintélyét szétporlasztó, s egyben pártját, a CDU-t mélységes krízisbe taszító botrány tavaly november elején indult útjára, majd szinte párhuzamosan haladt Schröder talpra állásával. November 30-án a CDU elnökségi ülésén, december 16-án pedig már a televízió nyilvánossága előtt ismerte be Kohl, hogy öt éven keresztül pártja számára titkos számlákon kétmillió márkányi adományt kezelt törvénytelenül. Majd – ugyancsak törvénytelenül – megtagadta, hogy felfedje az adományozók kilétét. Az év azzal indult, hogy a bonni ügyészség hűtlen kezelés gyanúja alapján vizsgálatot indított Kohl ellen. Majd a múlt hét végén a CDU egyik alelnöke már azt követelte, hogy távozzék a politikai életből.
A német szociáldemokrácia gazdasági és politikai fordulatát hat nappal Kohl televíziós gyónása után hozták nyilvánosságra. Ez volt a német konzervatívok év végi ajándéka Schrödernek, s ezt az új esztendőben még továbbiak követhetik. Különösen azért, mert január első hetében Kohl pártelnöki utóda, Wolfgang Schäuble is belesodródott a botrány örvényébe. A Kohl-katasztrófa előtt előreláthatónak tűnt, hogy a szociáldemokraták elveszítik Schleswig-Holstein és Észak-Rajna-Wesztfália tartományi választásait. Még az is elképzelhető volt, hogy a szociáldemokrata-zöld koalíció ezt a kettős vereséget nem éli túl. Ez a veszély most elmúlt Schröderék feje felől: még egy esetleges kudarc sem teszi e pillanatban kormányképessé a német konzervatívokat.
TÚL KOHLON ÉS SCHRÖDEREN. Ennek a kettős földrengésnek van egy óvatosságra intő tanulsága, amely túlmutat Kohl összeomlásán és Schröder talpraugrásán, túl a konzervatívokon és a szociáldemokratákon – és túl a német határokon. Az, hogy még a legszervezettebb parlamentáris rendszerekben sem sikerült megnyugtatóan és teljesen átláthatóan megoldani a pártok finanszírozásának ügyét. –
