John LeCarré a fagykorszak idején írt, a nemizetközi hírszerzés világában játszódó kémregénye – Az ember, aki a hidegből jött – a műfaj klasszikusává vált. A színhely a kettéosztott Németország volt, a “rejtett háború” akkor legfontosabb csatatere. A keletnémet Drezda városának hajdani KGB rezidense, Vlagyimir Putyin öt évvel ezelőtt lépett elő a KGB utódszervezetének hidegéből, hogy a kétezredik év első hajnalán felverjék miatta álmából Clinton amerikai elnököt.
Néhány órával korábban Jelcin idő előtt lemondott, és az addig (ha miniszterelnökként is) az ő árnyékában dolgozó Putyin kezébe adta – a március 26-ra kitűzött elnökválasztásig – Oroszország sorsát.
Meg kell vallani: az egész hadművelet a kamarilla-játszmákkal mindig is összefonódó hagyományos orosz diplomácia valóságos mesterműve. Az utódlási harc látszólagos káosza mögött egy rafinált gépezet kerekei forogtak.
CSALÁDBAN MARAD. Ütközet után bölcsek a tábornokok – szól a régi mondás. És persze a publicisták is. Ma már világosnak tűnik, hogy Jelcin és a Kreml kamarilla (a szélesebb értelemben vett Család) célja az volt, hogy egy orosz értelemben vett sajátos centrum kezébe adja át a hatalmat. Természetesen egy olyan centrum kezébe, amely lojális a Családhoz, biztosítja annak személyi és vagyoni sérthetetlenségét. És ami nem kis dolog: képes olyan politikát folytatni, amely egyszerre elégíti ki az orosz “nagyság” iránt a tömegekben élő olthatatlan nosztalgikus vágyat, s ugyanakkor folytatni tudja a születőben lévő orosz kapitalizmus eredeti tőkefelhalmozásának kegyetlen, áldozatokat követelő kurzusát.
Ezek után a hatalom rendezett átadásának terve két nagyszabású manőversorozat körül koncentrálódott. Az egyik a csecsenföldi háború volt, amelynek könyörtelen és brutális irányításával sikerült megnyerni a régi orosz nagyság álmát kergető, a nagy orosz sovinizmus iránt mindig fogékony tömegek támogatását. Ez az addig ismeretlen Putyint az ország legnépszerűbb politikusává tette és egyben megszerezte számára a tábornoki kaszt támogatását. Erre a fegyveres bázisra épült a második, immár politikai manőver: egy új politikai párt, a jellemző módon Medvének becézett Egység létrehozása mindössze két hónap alatt. Ez mutatta a Kreml által elképzelt centrum szélességét és összetételét. A párt építői közé tartozott a Családhoz legközelebb álló oligarcha, Berezovszkij éppen úgy, mint Csubajsz volt miniszterelnök-helyettes, akit nyugaton egy orosz reformpolitika letéteményesének tekintenek. Az Egység peremén ugyanakkor megfértek korrupt és rasszista helyi hatalmasságok, sőt Ruckoj tábornok, hajdani alelnök is, aki részt vett a Jelcin elleni 1993-as puccskísérletben.
December 19-én, a törvényhozási választásokon az Egység a második legnagyobb párt lett a továbbra is vezető, de meggyengült kommunisták mögött, a harmadik helyre szorítva Primakov ex-miniszterelnök és Luzskov moszkvai polgármester máris szakadni látszó pártszövetségét. A sorrendben negyedik és ötödik, az orosz gazdasági liberalizmus két különböző irányzatát követő párt ugyancsak Putyint támogatja. A választások így megteremtették egy, a kormány mögött álló erős centrum létrehozásának lehetőségét, és véget vetettek annak a helyzetnek, amelyet eddig a Kreml és a Duma merev szemben állása jellemzett. Berezovszkij a választások után ujjongva jelentette ki, hogy “véget ért az orosz forradalom második szakasza, s ez kolosszális lehetőségeket tartogat”.
A választásokat tizenkét napig tartó, utólag szemlélve már nyilvánvalóan az időzítésről szóló mérlegelés követte. Végül az a (ma taktikailag helyesnek látszó) döntés született, hogy túlságosan kockázatos lenne megvárni az egyébként csak júniusban esedékes elnökválasztást. A csecsen háborúban koratavaszig tarthat az orosz hadsereg masszív és hagyományos offenzívája. Ezt már partizánháború követheti, kiszámíthatatlan időtartammal és kiszámíthatatlan orosz emberveszteségekkel. Putyin támogatottságának mértéke pedig elválaszthatatlan a csecsenföldi hadjárat menetétől. Ügyvezető elnökként első útja a katonákhoz vezetett, első cselekedete pedig az volt, hogy rendeletben biztosított mentességet Jelcinnek (és így a Családnak) minden jogi eljárással szemben – az államigazgatási felelősségre vonástól a letartóztatáson át egészen a személyi motozásig.
BESZÉDES GESZTUSOK. Ez a két beszédes gesztus arról regél, hogy a nagy orosz játszma még távolról sem ért véget. Jelcin “szilveszteri puccsa önmaga ellen” azonban mégis mesteri fináléja volt egy átgondolt hadműveletnek, ami talán esélyt ad arra, hogy Oroszország európaibb államként élje meg a XXI. század nyitányát. –
