Amikor két évvel ezelőtt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) beavatkozott a távol-keleti pénzügyi válságba, egy dél-koreai tüntető “Kirúgtak” táblával a nyakában jelent meg az utcán. Az angol felirat (megjelölve a vélt bűnöst) így festett: “I’M Fired”.
Most, néhány héttel azután, hogy Michel Camdessus, az IMF vezérigazgatója februárra bejelentette időelőtti távozását, arról folynak a találgatások, hogy ki lehet majd az utódja. Közismert pénzügyi szakemberek neve bukkant fel. Valamennyien európaiak, hiszen van egy afféle “úriemberi megállapodás”, hogy a Világbank elnöksége az amerikaiaké, az IMF vezetése pedig Európa hitbizománya. Sőt, Párizs szüntelenül felborzolt presztizsét simogatandó, többnyire a franciáké. 1963 óta – a hetvenes évek egyik ötesztendős időszakát kivéve – francia pénzügyér ül az IMF kormányrúdjánál.
A lényeg azonban személytől függetlenül az, amiről kevesebb szó esik: vajon meg kell és meg lehet-e változtatni a nemzetközi pénzügyi rendszer egyik főszereplőjének karakterét és működését.
BÍRÁLATOK MINDENFELŐL. A valutaalapot sokan bírálják. “Balról” azért, mert a szívtelen neoliberalizmus bástyájának tartják, amely szinte rutinszerűen ortodox megszigorító pénzügypolitikát kényszerít a segítségre, hitelre szoruló államokra. “Jobbról”, elsősorban az amerikai kongresszus padsoraiból azért, mert meggondolatlanul dob mentőövet felelőtlen kormányoknak.
Támadások érkeznek azonban szakmai oldalról is. Joseph Stiglitz, a Világbank (éppen távozásra ítélt) vezető közgazdásza például a minap felidézte az egymást követő pénzügyi összeomlások sorát (1995-ben Mexikó, 1997-ben Délkelet-Ázsia, 1998-ban Oroszország, 1999-ben Brazília), majd azt mondta: “A pénzügyi katasztrófák túl gyakoriak, pusztítóak és fertőzőek. Ha ennyi kocsi csúszik le az útról az árokba, talán meg kellene kérdezni, nem az útban van-e a hiba.”
A Camdessus-utódlásért vívott harc heteiben ezt sokan meg is kérdezik. Alan S. Blinder, a Princeton egyetem közgazdász professzora, aki a kilencvenes évek derekán az amerikai kormány gazdasági tanácsadó bizottságának tagja volt, a Foreign Affairs hasábjain Nyolc lépés egy új gazdasági rendszer felé című tanulmányában felsorolja azokat a pénzügyi-szakmai követelményeket, amelyeket szerinte egy megreformált IMF-nek teljesítenie kellene. A sor a fix árfolyamok rendszerének elvetésétől a megszorítási politika szelektív és átgondoltabb alkalmazásán keresztül a szociális sokkhatások hatékony kivédéséig terjed.
Közben felbukkantak kifejezetten politikai jellegű bírálatok is, hiszen az IMF ebben az értelemben is sajátos világhatalom. A legfontosabb talán a szervezet irányításának monopolizálását nehezményezi. Az igazgatótanácsban öt ország (Egyesült Államok, Japán, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia) birtokolja a szavazatok negyven százalékát. Ennek annyiban van realitása, hogy egy intézményt nem lehet irányítani azoknak az érdekei ellen, akik lényegében finanszírozzák. Ugyanakkor az így súlyozott szavazási rendszer az államok egyenlőtlenségének kifejezője is. Arról nem is beszélve, hogy az IMF-nek értelemszerűen nincs befolyása a nyugat-európai (és az amerikai, japán, vagy kanadai) gazdaságra, annál több a fejlődő országok, vagy az úgynevezett átmeneti gazdaságok magatartásának irányítására. A jelenlegi döntési monopóliumot ezért még a Financial Times is “neokolonialistának” nyilvánította.
Egy másik, konzervatív szakmai oldalról is hangoztatott kifogás az Egyesült Államok szerepét illeti. A szokásjog szerint az IMF nyugat-európai vezetőjének kiválasztásához az Egyesült Államok csendes beleegyezése szükséges. A londoni Economist Washington várható magatartását az utódlás ügyében így fogalmazza meg: “Diplomáciai és szakmai szempontból tapasztalt, de egyben tökéletesen ellenőrizhető jelöltet fog támogatni. Az Egyesült Államok megszokta, hogy az IMF-et az amerikai külpolitika olcsó eszközének tekinti.” (Ilyen ügyekben Camdessus is készségesnek bizonyult. Amikor 1995-ben az amerikai pénzügyminisztérium “megmentési csomagot” javasolt Mexikó számára, Camdessus a megengedhető kölcsönösszeg többszörösét ajánlotta fel. Méghozzá anélkül, hogy az IMF igazgatótanácsát előzőleg megkérdezte volna.)
UTÓDLÁSI KÉRDÉSEK. Ezek a bírálatok visszavezetnek az utódlás mechanizmusához, amelynek lényege az, hogy a végül is kiválasztott utód pénzügypolitikai nézetei, valamint a valutaalap szerepére és jövőjére vonatkozó elképzelései csak utólag derülnek ki. A Financial Times is úgy fogalmaz, hogy “az egész olyan, mint a pápaválasztás. A hívők várakoznak, hogy felszálljon a fehér füst és csak azután fedezhetik fel, hogy az új pápa mit akar cselekedni”. –
