EGYESÜLT ÁLLAMOK. Az amerikai MRP konstrukciót a nyugdíjbiztosításhoz kapcsolódó jogszabályokkal együtt iktatták törvénybe a hetvenes években. A költségvetési szektoron kívül ma mintegy 110 millió ember dolgozik, s 10 százalékuk tulajdonos is a saját cégében. A munkavállalói csapat tagja addig tulajdonos, amíg a cég alkalmazottja. A távozó részvényét a vállalat visszaváltja az aktuális árfolyamon, az új belépőnek pedig részvényt ad el. A módszer azért előnyös a cégek számára, mert adózás előtti pénzzel járulhatnak hozzá azok működéséhez: az MRP hitel- és kamattörlesztése költségként jelentkezik. A konstrukció védettséget ad a külső felvásárlás ellen, s ha az eredeti tulajdonos az MRP-nek adja el részvényei 30 százalékát, és az így szerzett pénzt újra befekteti, akkor adómentes jövedelemhez jut. Az efféle cég a nyugdíj-kiegészítés miatt az átlagosnál alacsonyabb bérszínvonallal dolgozik, s ez nyilvánvaló versenyelőnyt jelent. Az ilyen vállalatoknál az MRP-n kívül más érdekképviselet nincs, ami a társaság belső stabilitását erősíti. Amerikában egy átlagos ilyen cég – az országban egyébként 11 ezer ilyen társaság működik – 100-500 főt foglalkoztat, 1-15 millió dollár árbevételt realizál, s mintegy 8 százalékkal eredményesebb a nem MRP-tulajdonú társaságoknál.
FRANCIAORSZÁG. De Gaulle tábornok kezdeményezésére 1959-ben fogadták el az MRP francia modelljét. Egy újabb rendelettel 1967-ben erősítették meg, hogy “a vállalkozás expanziójának gyümölcseiből való részesedés” minden 100 főnél többet foglalkoztató cégnél elismert jog. Ennek jegyében azután 1986-tól napjainkig a privatizációs programok eredményeként MRP-s cég lett például a France Telecom, az Air France és az Aerospatiale.
SPANYOLORSZÁG. Itt az energiaszektorban, a hírközlésben és a bankokban vált csaknem teljesen uralkodóvá ez a tulajdonforma. A folyamatot esősorban az motiválta, hogy az állam csökkentse vállalataiban az adósságát, mind jobban liberalizálja a gazdaságot, s megfeleljen a maastrichti kritériumoknak.
