Egyelőre csak annyi tűnik biztosnak: lesz egészségbiztosítási reform – majd valamikor 2001 elején. Legalábbis a főpénzügyér, az egészségügyi miniszter és a tb gazdaasszonya vállvetve ezt állítja. Ezzel a kormány kihúzhat egyet választási ígéretei listájáról, no meg arról a lajstromról is, amely a Nemzetközi Valutaalap nyomatékos javaslatait tartalmazza. A minap ismertetett reformterv első hallásra impozáns, ám ha óvatlanul belemerülünk a tartalmi elemekbe, számos bizonytalanságra, homályos pontra lelhetünk, s a végén abban sem lehetünk biztosak, változik-e majd valami a honi egészségügyben.
Nézzük tehát a részleteket. A reformterv szerint megszűnik az Országos Egészségbiztosítási Pénztár monopóliuma (biztosítók, magánpénztárak környékén gyorsul a szívverés, szaporább a légzés), és néhány regionális biztosítót alakítanának ki, valószínűleg az egészségbiztosító meglévő hálózatán (előbbi helyeken gyors vérnyomássüllyedés, csökkenő adrenalinszint, nagy, öles legyintések). De nemcsak azok lehetnek csalódottak, akik üzleti lehetőségeket várnak az egészségügyi reformtól, hanem mindenki, hiszen a másik oldalon érintett az egész ország. Ezekről a leendő regionális biztosítókról ugyanis még azt sem tudhatjuk, hogy milyen elv alapján toborozzák majd klienseiket; a regionális jelző alapján azt is lehetne sejteni, hogy esetleg jól beosztanak bennünket, azután csönd lesz, miközben mindenki a szomszéd biztosítója után ácsingózik.
Csak remélhetjük, hogy mégsem ez lesz a követendő eljárás, elvégre a regionális biztosítók – az ismertetett hivatalos elképzelések szerint – majd versengenek egymással (és tán érettünk is). Ez pedig abból a szempontból is érdekes, hogy a reform gondos gazdáinak egyelőre fogalmuk sincs róla, eme versengő “minitébék” állami, avagy privát tulajdonban legyenek-e. Ha az előbbi eshetőség valósulna meg, úgy tökéletesen igazolódna az a számos közgazdász által hangoztatott nézet, miszerint a magyar újkapitalista életvilágban az egészségügy az egyetlen sziget, ahol a bennszülöttek még rendületlenül őrzik a piaci szocializmus keserédes utópiáját.
A reformterv körüli bizonytalanság annak is betudható, hogy a hírek szerint több koncepció is készült, s a széttartó elképzelések passzítása sok türelmet és kreativitást kívánt. Bár a most körvonalazódó anyag inkább a Selmeczi-Járai duó törekvéseit tükrözi, Gógl minisztert is megnyugtatták: az egészségügy finanszírozási szempontból továbbra is olyan állami pilótajáték marad, amelyből sem szegény, sem gazdag nem szállhat ki (bár az előbbi minek is tenné). Sőt, ezúttal újra megígérték, hogy az idősek, gyerekek, katonák és a többi “haszontalanok” után szintén fizet majd valaki járulékot, nevezetesen mi adófizetők, akik ez alkalomból is megbúvunk az “állam” kifejezés dús szemantikai mezejében. (Csak mellékesen: a fenti csoportok eddig is részesültek egészségügyi ellátásban, azt valaki eddig is finanszírozta, a többi pedig merő találós kérdés.)
Akik már eddig is megtehették, hogy az átlagnál gyorsabban, s a mindenki által beszerezhetőnél jobb szolgáltatásokhoz jussanak – eleddig az úgynevezett hálapénz elegáns átcsúsztatásával -, azok majd vásárolhatnak maguknak kiegészítő biztosítást. Most úgy tűnik, szintén központilag kijelölt számú, egyelőre bizonytalan tulajdonosi hátterű, de azért egymással versengő néhány “szubtébénél”. Ha pedig ez sem elég nekik, akkor rendelkezésükre állnak az eddig is működő magánpénztárak és biztosítók, amelyeket egyelőre kihagytak a partiból.
Mindezzel kapcsolatban csak az nem világos, hogy a jelenlegi egészségügyi intézményrendszer (amely olyan, amilyen) miként lesz képes kiegészítő, pluszszolgáltatásokat nyújtani a meglévő szűk keresztmetszetek mellett, s ilyen körülmények között hogyan fog eltűnni a paraszolvencia, ami immár hagyomány és folklórelem, akár a búcsú vagy a disznóölés. Ezt persze alighanem a reform gazdái is érzik, így azután elhangzik néhány tétova szó a szolgáltatói szféra fokozatos privatizációjáról (az ellátások minden szintjén), meg arról, hogy várják a magántőkét, s ennek érdekében a tb-finanszírozásba beépül az amortizáció. A fenti javaslatokkal összevetve ez annyit is jelentene, hogy a reform beindulásától kezdve immáron az eszközpótlást is a járulékokból finanszíroznák a rejtélyes felállású regionális biztosítók.
Érteni véljük a lényeget: piacosítani szeretnék az egészségügyi szférát. Ez önmagában jó, hiszen eddigi formájában igen kis hatékonysággal működött, rossz ugyanakkor, hogy alig akad minta a világban, amelyet követhetnénk, a biztosítás rendszere többnyire nyugaton is monolit szerkezetű. Fix pont viszont – s ezt a pénzügyminisztertől tudhattuk meg -, hogy több költségvetési pénz nincs az egészségügyre (sem a finanszírozói, sem a szolgáltatói oldalon), úgyhogy a tőkebevonás csak magánforrásból képzelhető el. Ez annyit jelent, hogy az egyik zsebünk mellett immáron a másikba is benyúlhatunk (s még jó, ha ezt mi tesszük meg), azaz a gyógyító szféra szanálási költségeit nekünk, polgároknak kell állnunk, mégpedig kötelezően, felosztó-kirovó módban.
