Fájni fog? Igen! Egy tűvel karcolgatlak. Szar. De elmúlik, és szép lesz.
Így kezdi Kovács Valéria minden első tetoválásától rettegő vendégével. Megengedően hozzáteszi, hogy ha egy kis cukiságot tetováltatunk magunkra, az nyilván nem fáj annyira, mint mikor „egy nagy tűvel tolják beléd a színeket”.
ValerINK – ez a művészneve – tapasztalatból beszél: ő „maga az eklektika”, „gyűjtő”, aki mindig más tetoválóhoz megy (egészen addig, amíg találni rajta szabad bőrfelületet), és mikor az ép kezének könyökhajlatát „kapirgálták”, az „úgy nyílt szét, mint egy fasírt”, de az egykori „husi” helyét mára csak kedves, rózsaszín csíkok jelzik. Akit netán a fenti mondatok tántorítottak volna el a bőrvarrástól, pedig már fontolgatták a dolgot, azoknak azt üzeni Valéria: „Ha megérett benned az elhatározás, akkor nem tudod magadat lebeszélni. Amíg le tudod, addig csak kacérkodj a gondolattal.”
A 24.hu hagyományát megtörve először készítettünk riportot egy tetoválóművésszel úgy, hogy „az empirikus-empatikus újságírás kedvéért” a magyarirodalom-specialista Bende-Pintér Anita és a holland Black Amatista ruzsai erdőben lévő szalonjának meglátogatása után most nem feküdtünk tű alá – helyette végignéztük, ahogy Kovács Valéria egy visszajáró vendégét, Bogit „kínozza”. Bogi a derekára varrat, vékony bőr, csiklandós terület, állítólag kifejezetten fájdalmas, kicsordul tőle a könny, de a pipacsminták friss birtokosa szerint a fizikai fájdalom legalább eltereli a figyelmét a lelki nyűgökről.
