Az utóbbi bő évtizedben valóságos kultusz alakult ki akörül, hogy a Simpson család időről időre telibetrafálja a jövőt. És ez cseppet sem alaptalan, mert bár akad példa bőven erőltetett belemagyarázásokra is, tényleg zavarbaejtően sokszor előfordult, hogy a sorozat egy-egy kiragadott, a történet szempontjából nem is mindig fontos jelenete évekkel később visszaköszönt a valóságban.
Mivel cikkünknek nem ez a fő témája, csak pár példa a teljesség igénye nélkül azon eseményekről, amelyeket az emberek látni (véltek) évekkel korábban a sorozat epizódjaiban:
- 9/11.
- Bengt R Holmstrom finn közgazdász Nobel-díja.
- A pandémia, amit egy keletről érkező vírus okoz.
- Lady Gaga performansza a Super Bowl halftime show-jában.
- A 20th Century Fox felvásárlása a Disney által.
- Egy bizonyos Pappa Pia című film.
- A Trónok Harca ikonikus csatajelenete.
- A QAnon Sámán és a Capitolium ostroma.
- És természetesen Donald Trump elnöki kandidálása.
Hajmeresztő felsorolás, bár leginkább csak arról lehet szó, hogy a sorozat készítőinek igen élénk a fantáziája. Csakúgy, mint az alább kifejtendő elmélet híveinek. Az interneten az utóbbi időben (de már a megelőző években is) népszerű a teória, miszerint egy Elon Muskhoz fogható figura körvonalai is megjelentek a popkultúrában – közel hetven évvel ezelőtt, azaz jóval a Simpson család indulását megelőzően. Méghozzá egy James Bond-főgonosz képében.
Istenkomplexusos, űrkutató vállalkozó, aki titokban még náci is
Ha már szóba került a Trónok Harca, Elon Musk olyan most a Trump-adminisztrációban, mint a Király Segítője: úgy lehet a birodalom egyik leghatalmasabb embere, hogy senki nem választotta meg, nincs semmilyen demokratikus felhatalmazása, a hatalmát gyakorlatilag annak köszönheti, hogy az „uralkodó” maga mellé emelte, hogy segítsen a kormányzásban. A valóságban azonban mintha inkább az ő kezében lenne a gyeplő: ott azért nem tartunk, hogy élet-halál ura legyen, de közigazgatási dolgozók ezreinek egzisztenciája felett ítélkezik, bőszen suttog az elnök fülébe, az pedig már ténylegesen megtörtént, hogy véletlenül leállította az ebola megelőzésére létrehozott programok finanszírozását (miközben Ugandában járvány tombolt). Ezt később ő maga ismerte el nevetve a Fehér Házban.
A közvélemény tágra nyílt szemekkel követi Musk közéleti szerepvállalását, ami akkor vett látványos fordulatot, amikor Trump beiktatási ceremóniáján náci karlendítésre nagyon hasonlító mozdulatokat tett a fél világ szeme láttára. A dél-afrikai származású vállalkozó később tagadta ugyan, hogy a mozdulata felidézte volna a vészkorszakot, ám a kommunikációjában rendre visszaköszön határtalan szimpátiája a szélsőjobboldali politikai erőkkel, legyen szó akár a német AfD-ről vagy épp a spanyol Voxról. Musk kritikusai közül sokan a nácizmus modernkori képviselőjének tartják a vállalkozót, és figyelemre méltó, hogy az üzletember nem igazán igyekszik kikérni magának ezeket a vádakat.
Elon Musk jelenleg a világ leggazdagabb embere, techóriások tulajdonosa: többek között övé a Tesla, az X (eredeti nevén Twitter), de tett lépéseket afelé, hogy a TikTok-ot is megkaparintsa. És hozzá köthető a SpaceX, a világ legnagyobb magánűrkutató-vállalata, amivel Musk nem titkolt célja a világűr meghódítása.
Most pedig ugorjunk vissza az időben hetven évet, és nézzük meg,
A 007-es ügynök megalkotója, Ian Fleming 1955-ben adta ki harmadik regényét James Bondról, amiben a titkosügynök ellenfele a rejtélyes és dúsgazdag Hugo Drax, akinek egyebek mellett a védelmi iparban vannak érdekeltségei. A mű megfilmesítésére közel 25 évet kellett várni: a Holdkelte 1979-ben került a mozikba, a sorban ez volt a tizenegyedik James Bond film, és a negyedik, amelyben Roger Moore játszotta a 007-est. A film forgatókönyvét jegyző Christopher Wood több ponton is átírta, felturbózta a cselekményt a minél grandiózusabb filmélmény érdekében. Ennek következtében Hugo Drax háttere és motivációja is változott.
Az eredeti műben a brit kormány a Moonraker-projekt keretében egy szupermodern ballisztikus rakéta megalkotásán dolgozik, amit Nagy-Britannia védelmére hoznának létre a kibontakozó hidegháború forgatagában. Ennek a projektnek az egyik kulcsfigurája Hugo Drax, egy német származású milliárdos, akivel kapcsolatban már a regény elején fenntartásai lehetnek az olvasónak, hiszen a bemutatkozó jelenetében is gátlástalanul csal a kártyapartin.
A későbbiekben aztán kiderül, hogy Draxnek nem csupán a gyökerei vezetnek Németországba, a második világháborúban maga is a Harmadik Birodalom oldalán harcolt. A háború után aztán új életet kezdett Nagy-Britanniában, piszkosul gazdag vállalkozó lett belőle, az ideológiai meggyőződése viszont mit sem változott. Bosszúra szomjazik, így a terve az, hogy a Moonrakert London ellen fordítsa, és egy nukleáris rakéta kilövésével elpusztítsa a brit fővárost. Emberei szintén egykori német katonák és SS-tisztek, akiket személyesen válogatott össze; a Moonrakeren dolgozó tudósok is mind németek. Munkájukat a szovjetek is támogatják, de szó sincs arról, hogy Drax és emberei meggyőződéses kommunisták lennének, az egyetlen céljuk az, hogy bosszút álljanak a nyugati hatalmakon a világháborús vereségért.
A könyv egy klasszikus kémthriller, és egy olyan történetet mesél el, ami akár meg is történhetett volna a korabeli viszonyok között. A filmváltozat ennél jobban elrugaszkodik a valóságtól, országok közötti konfliktusok helyett a földi kereteket hátrahagyó ütközetet mutat be, a főgonosz fasizmusából azonban így is sikerült megőrizni egy jókora szeletet.
Az 1979-es Bond-moziban Hugo Drax (Michael Lonsdale) ugyanúgy német származású, de semmi jelét nem fedezheti fel a néző, hogy bármi köze lenne a náci Németországhoz. Nem egy sótlan nagytőkésként jelenik meg, hanem a zsánerre jellemző őrült tudósként, aki az általunk ismert emberiség elpusztítására tett fel mindent. Nem is akárhogy.
A filmben a Moonraker nem ballisztikus rakéta, hanem egy komplett űrprojekt neve űrsiklókkal, űrállomással, rakétákkal. Utóbbiak közül tűnik el egy a film elején. James Bond kapja a feladatot, hogy felderítse az ügyet, a szálak pedig hamar Draxhez vezetnek, aki aztán minden követ megmozgat, hogy eltegye láb alól Bondot és a társául szegődő ügyeletes Bond-lányt, a CIA beépített ügynökeként tevékenykedő NASA-tudóst, Holly Goodheadet (Lois Chiles). A film forgatókönyve itt is eltér az eredeti műtől: a könyvben Bond alkalmi társát Gala Brandnek hívják, aki a rendőrség beépített embere, és aki a történet végén közli a 007-essel, hogy jegyben jár, így a végén romantikus szálat is elvarrják. A filmben ellenben nem marad el a szexjelenet, sőt, az egyik alkalommal – és ez talán tévétörténelmi pillanat – a súlytalanság állapotában kerül rá sor.
További eltérés a könyvtől, hogy kulcsszerephez jut egy bizonyos ideggáz, amivel Drax ki akarja irtani az emberiség számottevő részét. Az őrült tudós végcélja ugyanis az, hogy a saját ízlése szerint létrehozzon egy új emberiséget, az általa összegyűjtött, tökéletesnek vélt emberi példányokból és azok utódaiból. Mindezt saját űrállomásáról felügyelve, ahova úgy nézhetnek majd fel a földiek, mint a mennyben lévő Istenre.
Itt, a mennyek szeplőtelen bölcsőjében születik meg az új, felsőbbrendű faj. A faj, amely tökéletes egyedekből áll. Maguk lesznek az új faj nemzői, istenek lesznek
– fogalmazza meg már az űrben, a tetőpont felé közeledve a film főgonosza.
Sokszor hajlamosak vagyunk egyenlőségjelet tenni a fasizmus és a Hitler által képviselt nácizmus közé, ami elsősorban a zsidók kiirtását célozta. De a fasizmus nemcsak ezt jelenti, idetartozik minden olyan agresszív ideológia, ami kirekesztő, soviniszta és faji alapon szegmentál. Bár a történelmi tapasztalatok fényében leginkább nemzeti alapú felfogás, ami egy adott etnikai vagy kulturális közösség felsőbbrendűségét hirdeti másokkal szemben, az alapvetéseiből fakadóan akár át is lépheti ezeket a klasszikus nemzeti kereteket, és megcélozhat egy másféle, univerzálisnak tekintett hierarchiát, egy másféle felsőbbrendűség elveire építve. Például, ahogy Hugo Drax a filmváltozatban kiválogatja a saját „árjáit” (hangsúlyosan mindenfajta kultúrából összeszedve a „legjobb egyedeket”), akikkel az apokalipszis után benépesítené a Földet. A szolgálatában álló bérgyilkos, a Richard Kiel által életre keltett Jaws is ezért áll át az utolsó pillanatban Bond oldalára, mert a főgonosz krédóját hallva egyértelművé vált számára, hogy ebben az új világban alantas emberi lénynek számítana, akitől rövid úton megszabadulnának.
Természetesen nem állítjuk, hogy akárcsak feltételezés szintjén igaz lenne, hogy Elon Musk Hugo Drax babérjaira törhet, azt ugyanakkor talán ki lehet jelenteni, hogy nem öregedett túl jól az Ian Fleming által megírt, és a filmesek által felturbózott Holdkelte, főszerepében az istenkomplexusos űrkutató vállalkozóval, aki a világ ura lenne, és mindennek a tetejében még náci is.
A határ a csillagos ég
A könyv lezárása szerint Bond felfedezi, hogy Drax az eredeti célként megjelölt Északi-tenger helyett az utolsó pillanatban London irányába programozta a Moonrakert, a 007-es viszont az utolsó utáni pillanatban még korrigál. A rakéta végül a tengerbe csapódik, a halálba küldve a náci főgonoszt is, aki a tengeralattjárójával épp arrafelé cirkált. A mozgóképes változat készítői nem gondolták mindezt elég nagyívűnek, ezért a filmvégi leszámolásra az űrben került sor.
Leginkább épp emiatt került a kritikák kereszttüzébe a film, mivel a cselekményt lezáró lézerharc néhány vélemény szerint komolytalanná tette a film betetőzését, főleg úgy, hogy egy ponton az amerikai hadsereg űrhajója és legénysége is bekapcsolódott a harcba. A készítők mentségére legyen mondva, hogy a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek első felében csúcsra járt az űrmánia, aminek következtében a popkultúra is a futurisztikus, fantasztikus témák felé fordult. Hogy mást ne mondjunk, a Holdkelte előtt két évvel mutatták be a Star Wars: Egy új reményt, és már úton volt a Birodalom visszavág is (1980-ban mutatták be). A világ épp megőrült az űrcsatákért és a színes lézersugarakért.
A Holdkelte tökéletes példája a korszellemnek, hiszen még egy jól bejáratott, a sci-fihez és az űrkutatáshoz korábban semmilyen szinten nem kapcsolódó franchise – mármint a James Bond sorozat – legújabb termékéből is űroperát faragtak. Mindez még akkor is szembeöltő, ha Bond-filmek mindig is tele voltak a legkülönbözőbb high-tech kütyükkel – ezek fényévekre voltak a Holdkeltében látott fegyverektől és jelenetekről. Talán nem véletlen (és nem is akkora baj), hogy a mai szemmel már-már abszurdnak és megmosolyogtatónak tűnő lézerharcok után a következő Bond-film, az 1981-es Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only) egy csapásra visszagravitált a klasszikus kémthrillerek világába.
A Holdkelte filmváltozatának végén az űrállomás felrobban, és az ideggáz sem jut be a Föld légkörébe. Az antagonista akkor végzi be, amikor a csetepaté közepette Bond kilöki őt az űrhajó fedélzetéről, így Hugo Drax a Földtől távol, az űrben leli halálát.
Távol álljon tőlünk bármiféle párhuzam felállítása és megjövendölése, az ugyanakkor megint csak valószínűsíthető, hogy egy hasonló vég Elon Musk számára is elfogadható lenne. Egy 2013-as interjúban legalábbis úgy fogalmazott: nem a Földön akarja bevégezni.
A Marson akarok meghalni…, csak nem becsapódás közben.
