Magyarországon nagyrészt téves kép alakult ki a szakmánkról.
Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy aki testőrrel jár, annak nagyon jó, mert gazdag és befolyásos ember, de ez nem mindig van így, a testőr inkább egy szükséges rossz.
Sokaknak talán a Kevin Costner és Whitney Houston főszereplésével készült film szokott beugrani, ahol a professzionális testőr úgy verekszik, mint Bruce Lee, úgy vezet, mint Jason Statham, ráadásul jóképű hősszerelmes, mint Casanova, mindent megold egyedül, elintéz egy állig felfegyverzett hadsereget, és a végén viszi a csajt. Na, ilyen a világon nincsen.
Másrészt, ha egy testőrnek akár pozitív, akár negatív érzései támadnak a védett személlyel kapcsolatban, abban a pillanatban bukott a történet.
Méltóságok és privát ügyfelek
A szakmán belül fontos elkülöníteni az állami és a privát szektort. Előbbibe a közjogi méltóságoknak járó, huszonnégy órás személyi védelem tartozik, ideértve az otthont, a munkahelyet, az utazásokat és bizonyos körülmények között a közvetlen családtagokat is. Az elmúlt években több változás és átszervezés zajlott ezen a területen, jelenleg a Terrorelhárítási Központ (TEK) személyi védelmi alosztálya látja el ezeket a feladatokat. Az itt dolgozók állandó szolgálatban vannak, az állami szervezet osztja be a munkaidejüket, gondoskodik a váltásukról, és, ha szükséges, női testőr jelenlétéről.
A magánszektorra inkább a rövidebb időtartamokra szóló megbízások jellemzők.
Egy-két ember semmire sem elég. Rögtön kell minimum három autó profi sofőrökkel: egy felvezető kocsi, egy utóvéd és egy, amelyikben a védett személy utazik. Ezek a veszélyeztetettségi szinttől függően lehetnek hétköznapi szériautók vagy speciális járművek. Páncélautót bérelni horrorpénz, és azt elvezetni sem tudja akárki, mert nagyon másképp működik egy hat–nyolctonnás autó, mint egy kéttonnás.
Amikor 2015-ben védtük Schwarzeneggert, hatan voltunk állandóan mellette, plusz a sofőrök, plusz a tartalékállomány, plusz a felderítő, aki mindenhová megérkezik előttünk minimum négy órával, és elkezdi felmérni a terepet.
A megbízói oldalon is vannak komoly tévhitek a fejekben. A leggyakoribb, hogy inasnak nézik a testőrt, és megkérik, hogy cipelje helyettük a táskájukat, szaladjon el egy szelet pizzáért, vagy ugorjon vissza a kocsihoz egy ott felejtett napszemüvegért. Ilyenkor udvariasan emlékeztetni kell őket, hogy a testőrnek nem ez feladata, és ha ilyen kéréseket teljesítene, nem végezné megfelelően a munkáját.
A testőrcégek igény esetén külföldön is nyújtanak fegyveres szolgáltatásokat, a schengeni határokon belül és kívül is. Az adminisztráció eltér ugyan, de mindkét esetben előre egyeztetjük a fogadó ország hatóságaival a programot, a testőrök létszámát és felszerelését.
Egy barátom egy öt–hatfős csapattal szokott kísérni egy magyar családot a nyaralásaikra, jellemzően francia területre. A testőrök napokkal korábban érkeznek, átvizsgálják a szállást, bejárják a környéket, helybeliekkel ismerkednek, bejelentkeznek a rendőrségen. A program általában fix, tudott, hogy melyik nap lesz hajókázás, melyik nap golfozás vagy látogatás egy szigeten, ezekre a lehető legjobban felkészülnek. A strandolás általában nem gond, mert ezek a családok olyan villákat bérelnek, amelyiknek van saját partszakasza, nem vegyülnek másokkal. Szóval ilyenre is van példa.
Terminátor a porcelánboltban
Egy testőrnek nincs saját fegyvere. Fegyvereik a cégeknek vannak. Magyarországon gyakorlatilag csak vadászati és sportcélokra lehet fegyvertartási engedélyt szerezni. A testőröknek fegyveres munkavégzésre szóló engedélyük van, ehhez orvosi és pszichológiai pályaalkalmassági vizsgálatokon kell átmenniük. Fegyvert a cégük ad nekik, az adott munka időtartamára.
Az utóbbi években egyre több szuperprodukciót forgatnak Magyarországon, és egyre több a nagy nemzetközi sportesemény is, de a testőrszakma szempontjából ez nem túl jelentős. Legfeljebb egy-egy escortra érkezik felkérés, ami azt jelenti, hogy egy magánvillából autóval el kell vinni az embert a filmstúdióba, aztán vissza. Alig több egy sofőri munkánál, de a sztárok veszélyeztetettségi szintje általában nagyon alacsony.
Tudok olyanról, aki napokig lakott Németországban egy nyilvános vécében, hogy találkozhasson egy rockzenekarral. A többségük abszolút nem rosszindulatú, de kockázatot jelentenek, és el nem tudod képzelni, egyesek mire nem képesek öt másodperc hírnévért.
Mint amikor négy éve Schwarzeneggert páros lábbal rúgták hátba Dél-Afrikában. Pedig őt aztán tényleg szeretik a világon mindenütt. Na ott például az volt a koncepció, hogy helyi testépítőkből meg kidobókból verbuváltak egy testőrcsapatot. Nagyszerű ötlet volt.
A veszélyeztetettségi szinttől függ, hogy mit lehet megengedi egy kliensnek. Egy sztár például kitalálhatja, hogy be akar ugrani egy étterembe vagy egy kávézóba, azt meg lehet oldani. Egy ember előremegy, körülnéz, beszél a személyzettel és kész.
Schwarzenegger például szólt, hogy szeretne Zsolnayt venni. Semmi gond, odamentünk az Andrássy úti üzlethez, beszéltünk a boltvezetővel, nagyon örültek nekünk, bezártak, mielőtt megérkeztünk, aztán újra kinyitottak, miután elmentünk. Közben az emberek meg elkezdtek gyűlni a kirakatok körül, hogy
nézd már, itt a terminátor a porcelánboltban.
Aranyos történet volt.
A kliens, akinél számítani lehet támadásra, általában magától is tudja, hogy egy ilyesmi túl kockázatos lenne, ezért meg sem kérdezi, de ha mégis, akkor nyugodtan, de határozottan el kell neki magyarázni, hogy nem lehet, mert benne van a pakliban, hogy mind ott fogunk feküdni lyukkal a fejünkön, mielőtt kihűl a kávé.
Egyszer volt olyan, hogy egy meló hatodik-hetedik napján hirtelen az egész szállodában elment az áram. November volt, délután öt-hat óra körül, úgyhogy egyik pillanatról a másikra rohadt sötét lett.
Pont olyan emberrel dolgoztunk, akinél számítani lehetett támadásra, úgyhogy azonnal vészhelyzeti üzemmódra váltottunk. Ilyen helyzetekre van egy protokoll, amiről túl sokat nem árulhatok el, de annyit igen, hogy egy ember azonnal rohan az autóhoz és izzítja a motort, ha el kell hagyni a helyszínt, akkor a kocsi készen áll.
Egy másik embert elküldtem, hogy derítse ki, mi történt. Kiderült, hogy az egész utcában nincs áram, ami vagy azt jelenti, hogy véletlenül ment el, vagy azt, hogy rohadtul ügyes, aki csinálta. Akkor az derült ki, hogy egy közeli keresztutcában feltúrták az utat, és megsérült egy vezeték. Szerencsére gyorsan helyreállították, és minden mehetett tovább a normális mederben.
Egy hotel sötét oldala
Egy munka azzal kezdődik, hogy a megbízó jó előre megkeres egy testőrcéget a legfontosabb információkkal a védett személyről, megadják a látogatás időpontját és időtartamát, és kérnek egy árajánlatot. Ekkor elkezdődik a kockázatelemzés, az információgyűjtés.
Beérkezik például egy felkérés, hogy indai származású brit író érkezik két napra könyvet dedikálni. Csak reptér és szálloda, városnézés nincs. Hát ez eddig álommeló, aztán rákeresel Salman Rushdie nevére, és az az első gondolatod, hogy hú, ezt talán mégsem kellene elvállalni.
Bele lehet szaladni csúnya ügyekbe, ha nem elővigyázatos az ember. Nyolc-kilenc éve a haveromékat felkérték egy közel-keleti üzletember védelmére. Úgy voltak vele, hogy megéri, de csak akkor látták, hogy konkrétan kiről van szó, amikor a pasas már jött lefelé a magángép lépcsőjén. Összenéztek, hogy ezt nagyon megszívták, de akkor már nem lehetetett mit csinálni, csak reménykedni, hogy az embert nem pont itt akarják majd levadászni.
Az első kockázatelemzés után elkészítünk egy tervet: adott időtartamra, adott programokkal milyen személyi és technikai feltételek mellett tudjuk ellátni a védelmet, és ez mennyibe fog kerülni. Ha a megbízó rábólint, akkor a védett személy megérkezése előtt nagyjából három héttel elkezdünk dolgozni. Megtervezzük és bejárjuk az összes útvonalat, amit a védett személy érinteni fog. Felmérjük, hogy hol a legvalószínűbb egy lehetséges támadás, az milyen irányból, milyen eszközökkel történhet, megpróbálunk kerülőutakat keresni, ha találunk, azt egyeztetjük a megrendelővel.
Német terroristák akarták felrobbantani az összeomló Szovjetunióból Izraelbe kivándorló zsidók buszát egy autóba rejtett bombával 1991-ben, éppen karácsony előtt. A merénylők szerencsére hibáztak. A bomba a tervezettnél néhány másodperccel később robbant fel, már a busz mögött haladó rendőrautó is elment mellette.
Két rendőr súlyosan, a busz négy utasa könnyebben sérült. A terroristák már december 22-én reggel hét óra előtt a Ferihegyi út mellé állították azt a bérautót, amelyikbe a bombát rejtették, a robbantás pedig 23-án reggel fél tíz után történt. Megfelelő felderítőmunkával simán elkerülhető lett volna a merénylet.
Az útvonalak után a hotel ellenőrzése következik. Az első kapcsolatfelvétel általában kellemes, az igazgatótól a takarítóig mindenki nagyon szokott örülni, ha fontos ember érkezik a szállodába, aztán, amikor azt hallják, hogy egy testőrcsapat is jön, és az mivel jár, el szokott gurulni a gyógyszer.
Mindenkivel beszélnünk kell, tudnunk kell, ki mikor van szolgálatban, pontosan mit szokott csinálni és hol. Kérhetünk-e egy olyan szívességet, hogy hozzáférjünk a kameraszobához? Általában meg szokták engedni, egyszer volt olyan, hogy nagyon nem akarták, úgyhogy a külföldi megbízó felhívta a hazája nagykövetségét, és amikor ők kérték, mindjárt más lett a helyzet.
Ellenőrizzük a tűzvédelmi tervet, hogy tudjuk, mi történik váratlan helyzetben, és a liftek karbantartásának dokumentációját, mert nagyon ciki, ha védett személlyel beragadunk egy liftbe, mert arra tíz éve nem nézett rá szerelő.
Amennyire lehet, felkészítjük a recepciósokat és a helyi biztonsági szolgálatot. Mindig van két-három nap mosolyszünet, mert senki sem szereti, ha külsősök okoskodnak a területükön, de a legtöbbször azért idővel oldódik a feszültség.
Egy helyszínbejáráson mindig azt keressük, honnan érkezhet támadás. Egy jó testőrnek tudnia kell az ellenoldal fejével is gondolkodni, másképp nem működik.
Ha valaki fegyvert használ, az egy elrontott munka, de fel kell készülni rá, ezért mindig megnézzük, hol kereshetünk fedezéket, és milyen irányba lőhetünk. Például egy belvárosi szállodában, ahol emberek sétálnak az utcán, nem kezdhetek el az ajtó és az ablakok felé lövöldözni, mert a lövedék addig fog menni, amíg be nem csapódik valamibe, és nem tudja kiválogatni, hogy ki a rosszfiú és ki a semleges.
Ha nagyobb rendezvény vagy sportesemény van a programban, ahol a rendőrség is jelen van, mindig ők az elsők, akikkel egyeztetünk, hogy tudjuk, kihez szaladhatunk segítségért, ha esetleg baj van. Jelezzük, hogy milyen delegációval, milyen létszámban vagyunk jelen, és fegyver van nálunk, úgyhogy,
Egy testőrnek nincs szüksége különleges felszerelésre, a legfőbb munkaeszköze ugyanis az esze, aztán a telefonja és a rádiója. Fegyver csak végszükség esetére van nála. Kellenek a zsebekbe tartaléktárak, tartalékaksik, van, akinél van valami zsebkés, gyorskötöző és pár fehérje- vagy energiaszelet, mert sohasem lehet tudni, mikor jut idő evésre, és nagyon ciki tud lenni, ha az embernek meló közben esik le a vércukorszintje. Előfordult, hogy a védett személy merült ki annyira a nap végére, hogy adtunk neki egy csokit, nehogy rosszul legyen.
Egyenruhából öltönybe
Nálam az egész úgy kezdődött, hogy tizennyolc évesen önként jelentkeztem sorkatonai szolgálatra. Gondoltam így is, úgy is elvisznek, viszont ha önként jelentkezem, választhatok, hogy hová szeretnék kerülni.
Egy barátom bátyja a szolnoki légideszantosoknál szolgált, tőle tudtam meg, hogy annál már csak egy keményebb egység van a seregben, a pécsi mélységi felderítők. Azok mind őrültek, a kiképzés durva, de változatos. Oda kértem magam, rögtön fel is vettek.
A pécsiekkel megjártam Szolnokot is, tanultam ejtőernyőzni, búvárkodni, és volt közelharckiképzés. Személyesen Furkó Kálmántól, a karate magyarországi meghonosítójától tanulhattam. Nagyon határozott, de rendes ember volt. Sokan nem szerették, én csak a legjobbakat tudom róla elmondani.
Nem adtak volna szolgálati lakást, alig volt lehetőség a fejlődésre, az előrelépésre. Nem önmagában a pénzzel volt baj, hanem azzal, hogy szerettem volna továbbképeztetni magam, külföldi mesterektől tanulni. Horrorösszegeket kértek egy-egy tréningért, a hadsereg nem támogatott, a katonafizetésből meg nem lehetett kigazdálkodni.
Szétnéztem a rendőrségnél is, ott még rosszabb volt a helyzet. Civil pályára mentem és önerőből tanultam, majd tanítottam krav magát, aikidót, inosanto kalit, thai bokszot.
Kíváncsiságból végeztem el néhány VIP-protection testőrtréninget, ezek után keresett meg egy régi haverom, hogy egy cég keres egy embert Fernando Alonso mellé, aki Budapesten ünnepli a születésnapját. Hungaroring, Opera, szálloda, nem túl bonyolult meló. Alonso rendkívül kedves, nyugodt pasi, minden rendben ment. Jött a következő megbízás, majd a következő. Voltak jobb melók, kevésbé jók és olyanok is, amelyekre azt mondtam, biztos, hogy semmi pénzért nem vállalom. Gyakran kerestek, mert többször jártam tanulmányúton Izraelben és az Egyesült Államokban is, ahol azért összecsipeget ezt-azt az ember.
Téves énképek
Vannak gondok a szakmával kapcsolatban. Másfél éven át voltam egy testőrcég igazgatója, és a tapasztalataim alapján a Torrente 3. – A védelmező című film nem vígjáték, hanem egy dokumentumfilm.
Nemcsak itthon, de egész Kelet-Európára jellemző, hogyha beérkezik a céghez egy önéletrajz, annak nagyjából kilencvenöt százaléka kamu. Mindenki kommandós volt meg nindzsa, ehhez képest kétszáz méter futás után összeesik.
Volt olyan, hogy külföldi munkára toboroztunk, százhúsz jelentkezőt hívtunk be interjúra, ezek közül tizenöt felszívódott, amíg az újlipótvárosi irodából átértünk a Margit-szigeti atlétikai pályára, ahol a felmérés zajlott. Futást, fekvőtámaszt, felülést, húzódzkodást és guggolást mértünk. Kettő ember teljesített kiválóan, hárman jól megfeleltek és még ketten közepesen. A többi kuka.
Az emberek azt hiszik, attól lesz valaki testőr, ha akkorára gyúrja magát, hogy rendesen mozogni már nem nagyon tud. De az csak látványra jó, aki testőrködni szeretne, annak minimum tizenkét percet le kell tudnia futni normális tempóban.
A jelentkezők nagy része ott szokott elvérezni, hogy nem beszél semmilyen idegen nyelven. Ehhez képest mindenkit az érdekel első körben, hogy lehet-e külföldön dolgozni. Nyelvvizsgát nem kérünk, de a társalgási szintű angol az alap, ha van mellé még egy világnyelv, nagyon jó. Angolul tudni kell szakszavakat is, például egy fegyver részeinek a nevét, de ez szinte senkinek sem szokott menni.
Az már extra, ha valaki lőtéren is járt, és nem lőtte le sem magát, sem az oktatóját.
Ehhez képest mindenki azt hiszi, hogy gond nélkül fog tízezer eurókat keresni, és az első kérdés mindig az, hogy a meló mellett mit lehet fusizni.
Elképesztő. Amikor felnőtt férfiaknak, akik Magyarországon készpénzt kísérnek fegyverrel, elmondom, hogy külföldön is ugyanez a munka, sem több, sem kevesebb, igaz, hogy háborús ország, de csak zöld zónában lesznek, nagyjából mintha itthon lennének, és akkor elkezdenek kacsintgatni, hogy na jó, de mi lesz a meló valójában. Int a fejével, hogy menjünk ki, mert biztos azért nem mondok semmit, mert az irodát lehallgatják. Azt gondolják, hogy valami zsoldos- és halálbrigádközpontban vannak.
Aki komolyan gondolja, tanuljon angolul, hozza magát kondiba, hogy bírja az anaerob terhelést, aztán menjen el egy két–háromhetes intenzív képzésre Izraelbe vagy Angliába.
Az interneten bele lehet szaladni cégekbe, amik azzal hitegetik az embereket, hogy négy–ötezer euróért egy hét alatt testőrt csinálnak belőlük. A pénzért cserébe általában megmutatják, hogyan kell kinyitni egy ajtót, meg mikor és hová kell állni, esetleg azt, hogy egy fegyvernek melyik az eleje, meg melyik a vége, és ennyi. Adnak egy szép, nagy, aranyszélű papírt, amire nagybetűkkel rá van írva, hogy international, és elmondják, hogy ezzel a világon bárhol dolgozhatsz, és majd két nap alatt visszakeresed a tanfolyam árát. Hát, nem igazán.
Nem akarják megérteni és elfogadni, hogy nagyon sok olyan ember mászkál az utcán, akik sokkal jobb képeségekkel rendelkeznek náluk. A nemzetközi összehasonlításról nem is beszélve.
Nem azt mondom, hogy Magyarországon nincsenek nagyon jó katonák meg nagyon jó rendőrök, mert vannak, de azokban az országokban, ahol egészen mások a fegyveres szolgálat hagyományai, például az Egyesült Államokban, Izraelben, Angliában, Oroszországban vagy Franciaországban – egészen más a merítés.
Magyarországon annyian értelmezik félre a saját tudásukat és képességeiket, hogy az katasztrofális. Aztán meg vannak sértődve, amikor a felmérés felénél azt mondják nekik, hogy köszönjük szépen, viszontlátásra.
