Sokat elmond a médiapiac alakulásáról az, hogy egy nagy multicég felvállal téged reklámarcként. Eléggé szókimondó vagy, sokszor trágár.
A trágár talán kicsit erős, én inkább mondanám hétköznapi nyelvhasználatnak. Azt vallom és hiszem, hogy az emberek többsége sokkal jobban tud azonosulni egy állványról szakadt kőművessel a maga egyszerűségével és szókimondásával. Nem válogatom meg a szavaimat, ha valamiről véleményem van, kimondom. Természetes, hogy néha kiszalad egy kurva élet, ahogyan mindenki másnál is.
Ezzel az atmoszférával nehéz partnert, hirdetőt találni, és ez így is marad. Bár az utóbbi egy-másfél évben tényleg elkezdődött a nyitás a videósok felé, a legtöbb cég ragaszkodik a régi, televíziós mentalitáshoz, ami érthető. Engem lepett meg a legjobban, amikor ez a cég megkeresett. Nyilván én is úgy vágtam bele a videózásba, hogy jó lenne egyszer megélni belőle, de soha nem az üzleti szempontok voltak az elsők. Volt, amikor megfordult a fejemben, hogy vissza kellene vennem, de az már nem én lennék. Úgy voltam vele, hogy majd lesz valami.
Mennyire bosszant fel az, hogy amikor a nagy cégek végre nyitnak a videósok felé, és a te karriered is felpörgött, a YouTube úgy dönt, drasztikusan csökkenti a videojátékos tartalmak elérését?
Semennyire. Semmit sem szoktam igazán komolyan venni. Eléggé szétszórt vagyok, amikor leülök streamelni, öt perccel előtte még nem tudom, mi fog történni. Ettől lesz olyan össze-vissza az egész, de a közvetítéseimnek épp ez a varázsuk. Szóval nem izzadtam le az idegtől, ha ráfeszülök valamire, akkor értelmét veszti. Mindig vannak alternatívák, meg kerülőutak, gondoltam, majd úgyis történik valami.
Már másodszor mondod: majd úgyis lesz valahogy. Ez az életfilozófiád?
Abszolút! A „Jól van az úgy!”, meg a „Majd lesz valami!”. Ezt az építőiparból hoztam, abban dolgoztam éveken át. Nem szerettem, de az ottani legendás figurák hozzáállása a világhoz, meg az egész atmoszféra rám ragadt. Úgy gondolom, az élet nem azért van, hogy végigistresszeljük. Persze mindenkinek vannak problémái, nekem is, olyanok, amiktől meghajolok, de ezeket is lazán kell venni. Majd úgyis lesz valahogy. Ennyi.
A videóidból úgy tűnik, egy dolgot azért nem veszel könnyedén. Azt, hogy elmúltál harminc.
Igen, harminc évesen az ember azért már elgondolkodik azon, hogy mi lesz vele. Nekem nincs se kutyám, se macskám, se társam, se házam. Van egy négyszázezres szutykos autóm, meg némi adósságom. Eszembe jutott, hogy lesz-e tíz év múlva párkapcsolatom meg egzisztenciám.
Jutottál valamire?
Nem. Túlságosan is a mának élek, mindent félvállról veszek, nem tudok bánni a pénzzel. Amikor reggel felébredek, még nem tudom, mi fog történni aznap. Volt, hogy minden terv vagy rákészülés nélkül este Németországban, vagy az egri dombvidéken találtam magam. Imádom a spontaneitást, csak az a nagy hátránya, hogy rengeteg pénzbe kerül.
Mennyire tolerálják ezt a lazaságot a megrendelőid?
Az teljesen más. Sokan nem hiszik el rólam, de eléggé partnerközpontú vagyok, ha kapok egy felkérést, akkor a munka az első, ha kell, hajnali négyig vágok. Most épp egy feszes időszakon vagyok túl, volt néhány erős a határidőm, nem sokat aludtam az elmúlt két héten.
Ezért tűnsz mostanában kicsit feszültnek a közvetítéseidben?
Részben. De ez nem depresszió, csak többet fordultam befelé mostanában. Nem sokan tudják, de én egy művészlélekszerű figura vagyok. Úgy gondolom, hogy a negatív élmények vannak a legnagyobb hatással az emberre, ezért meg kell élni őket. Ezekben az időszakokban lehet a legjobban építeni, és épülni. Ilyenkor szeretek egyedül lenni, és festeni egy képet, vagy írni egy verset az elmúlásról. Tizennyolc éves koromban írtam az első versemet, attól a pillanattól számítom azt, hogy élek, gondolkodom, attól kezdve vannak elveim arról, hogy mi a jó, és mi a rossz.
A hétköznapokban egyébként vidám ember vagyok, értékelem a pozitív pillanatokat, például ha egymásra mosolygunk egy lánnyal, vagy most is, mielőtt találkoztunk, segítettem egy idős nőnek összeszedni a boltban, amit véletlenül levert a polcról, amiért ő nagyon hálás volt. Egy ilyen apróság egész napra képes feldobni a hangulatom.
Az a személyiség, akit most körülírtál, más, mint az, akit a nézőid ismernek.
Vannak ellentmondások, de hát minden embernek több oldala van. Az állatkodás nagyon közel áll hozzám, de a hétköznapokban azért nem így viselkedem. Vagyis nem mindig. Zsozéatya a személyiségem egy részének koncentrációja. Nagyon szeretem az ő egyszerűségét, ahogy bizonyos problémákat kezel, de én azért sokkal érettebb vagyok nála. De inkább nem beszélek róla harmadik személyben, mert az olvasók még azt hiszik, hogy skizofrén vagyok.
Pedig a többi karaktered, Mösziő Savillyon vagy Dr. Zsernus még szóba sem került.
Igen, néha már én magam is azt hiszem, hogy baj van. Nem, csak viccelek. Savillyon volt az első, ő nagy kedvencem. Egy reggel hallgattam a kocsiban a rádiót. Valaki kocogtatott egy poharat, miközben beszélt. Erről rögtön az előkelőségre asszociáltam, arról egy barokk francia férfire, fehérre mázolt arccal, rizsporos parókában, ennyi. Aznap este ezzel a karakterrel csináltam meg a streamet, a nézők pedig imádták. Gondoltam, kitalálok még másokat is.
Így jött Dr. Zsernus, az életunt, besavanyodott, cinikus, lecsúszott, korrupt orvos, aki egy ötszázasért bárkinek felír egy doboz gyógyszert. Ő lett a horrorjátékok felelőse. Csernushoz egyébként semmi köze, tőle csak az ismerten csengő nevet kölcsönöztem.
Sokkal átgondoltabbnak tűnnek ezek a karakterek annál, hogy belebújsz egy jelmezbe, aztán majd lesz valami.
Túlzás. Az alapok vannak meg a fejemben, aztán az alakítja az egészet, hogy mi történik a streamben, és én arra hogyan reagálok. A karaktereim a véletlenek sorozata mentén, belőlem épülnek fel. Annyi tudatosság van bennük, amennyi elengedhetetlen ahhoz, hogy valami működjön.
Az első videóidban festettél, csak később álltál át a videojátékokra.
Munkásember vagyok, kis túlzással korábban azt sem tudtam, hogyan kell bekapcsolni egy számítógépet. Aztán egy nap teljesen véletlenül rájöttem, hogy a YouTube-on nem csak zenét hallgatni lehet. Szereztem egy kamerát, és belevágtam. Rájöttem, hogy a gamer videók pörögnek a legjobban, ezért fordultam a videojátékok elé.
Korábban nem is játszottál?
Kölyökkoromban volt sárgakazettás Nintendóm, aztán már felnőttként vettem egy X-Boxot. Érdekeltek a játékok, de soha nem remegtem értük.
Miért gondoltad, hogy egy olyan dolog hozza meg neked a sikert, amihez nem túl sok közöd volt korábban?
Mert csak kitartás kérdése az egész. Tehetség szerintem nem is létezik, csak rengeteg gyakorlás. Az én történetem erre a legjobb bizonyíték. Két és fél éven át töltöttem fel minden nap egy-egy videót a YouTube-ra, mielőtt elkezdtek volna tényleg sokan nézni. Úgy, hogy közben főállásban toltam az építőipart. Emlékszem, volt olyan, hogy magyar idő szerint hajnal kettőkor jelent meg egy játék, azt megvártam, felvettem belőle a videót, megvágtam, aztán két óra alvás után mentem dolgozni.
Közben körülöttem mindenki azt mondta, hogy miért csinálom ezt a hülyeséget, csak elpazarlom a pénzem meg az életemet. Épp mostanában számoltam ki, hogy apránként nagyjából hárommillió forintot tettem bele a videózásba, mielőtt akár ötszáz forintot kerestem volna. De nem adtam fel, ennyi a titok. Ha semmi kézügyességed nincs, de kitalálod, hogy te fakockákat akarsz faragni, mert azt szereted csinálni, akkor kezdj neki, és ne hagyd, hogy bármi vagy bárki letérítsen az utadról. A százezredik fakocka már biztosan tökéletes lesz. Ez bármire igaz.
A volt barátnődet rendszeresen a szerepeltetted a videóidban. Megbántad?
Nagyon. Hiba volt, de akkoriban tök természetesnek tűnt. Így alakult, nem tudok már mit kezdeni vele, de tanultam belőle. Ahogy megtanultam azt is, hogy egy párkapcsolat nem működik magától, időt és energiát kell fektetni bele.
Nagyjából egyszerre, tavaly év végén ment tönkre a párkapcsolatod, jött egy technikai probléma, ami miatt eltűntél két hónapra, aztán betöltötted a harmincat.
Rengeteg szomorú dolog történt velem egyszerre, ezért picit elvesztem magamban. Volt egy kislány, aki súlyos beteg volt, és szeretett volna velem találkozni. Megígértem, hogy elmegyek hozzá, de rosszabbodott az állapota. Volt egy álma, lovagolni szeretett volna, ezt próbáltam leszervezni, hátha lehet valamit ott, a kórház közelében, de sajnos meghalt, mielőtt találkoztunk volna. Ez nagyon megviselt. Aztán ott volt a szakítás, meg a technikai problémák.
De erről beszéltem az előbb, hogy nagyon építő tud lenni egy negatív időszak, ha az ember hajlandó szembenézni önmagával. Akkor hiába próbál hazudni, pontosan tudja a válaszokat. Sok dolgot kellett elengednem, és felismerni a hibáimat. Úgy érzem, hatalmas személyiségfejlődésen mentem keresztül az elmúlt hónapokban.
Azt azért, ugye ne kérdezzem meg…
Hogy vannak-e terveim? Nincsenek. Azt sem tudom, mi lesz holnap, vagy akár ma este. Nem várok semmit az időtől.
Alapvetően nagyon szerencsésnek tartom magam. Ha van bármi, ami a sorsomat vezérli, nagyon hálás vagyok neki, mert abból élek, amit szeretek, olyan dolgokat tehetek meg, amit csak kiváltságos emberek, olyan autókat vezethetek, amiket csak nagyon kevesen. A magánélettel kapcsolatos kérdés azonban nagyon nehéz. Az ismerkedés például teljesen halott.
Pedig azt hinné az ember, hogy szerelmes üzenetek százait kapod.
Vannak persze, de ezekkel kapcsolatban mindig nagy bennem a félelem. Nekem egy személyes kapcsolatban, és itt nem csak párkapcsolatra gondolok, de a barátságokra is, nagyon fontos, hogy én legyek az első, és ne Zsozéatya.
Jól értem, hogy az álmaidat éled, csak az baj, hogy közben magányos vagy?
Nagyon fontos kérdés, és harminc környékén egyre többször felmerül, hogy nincs körülöttem egy stabil ember. Nagyon nehezen nyílok meg, vagy engedek közel magamhoz bárkit. Egyetlen ember van, akit most a barátomnak mondhatok, vele együtt is dolgozom a Tempomat nevű autós csatornámon. Ő nagyon sokat próbálkozott azzal, hogy elhív ide-oda társaságba, de vele sem megyek. Van bennem egy nagyon magas fal, amit nehéz átugrani.
Korábban is megvolt ez a fal, vagy az ismertség hozta magával?
Az alapjai voltak meg, de az ismertség miatt épült magasra. Félek az érdekvezérelt közeledésektől. Azt imádom, amikor felismernek az utcán vagy bárhol, odajönnek egy pacsira, meg egy fotóra, és váltunk pár szót. Mégis nagyon nehezen cimborálok.
Akkor hiába bombáznak szerelmes levelekkel?
Azt nem mondtam. Van olyan, ami nagyon jól esik. Rengeteg dolog múlik apróságokon az életben. Például azon, hogy milyen hangulatban vagyok, amikor megkapom, vagy milyen stílusban írták meg azt a levelet. Semmi sem biztos az életben, úgyhogy soha semmire nem mondanám, hogy hiába. Teljesen más történet, de a napokban voltam például egy párkapcsolati békítő találkozón. Írt egy lány, aki szerelmes a pasijába, de szétmentek. Mivel srác nagyon szereti nézni a közvetítéseimet, a lány azt gondolta, megkér, hogy találkozzak a fiúval, hátha az segíthet valamit.
És te ebbe belementél?
Persze, nagyon meghatóan írtak nekem üzenetet. Vannak ilyenek.
Kiemelt kép: Karancsi Rudolf / 24.hu
