Amennyire mozgalmas, eseménydús volt nagycsütörtök és nagypéntek napja, annyira üres nagyszombaté. Hogy is ne lett volna az, amikor Jézus Krisztus holtan feküdt a sziklába vájt sírban. Legalábbis látszólag, ugyanis az üdvtörténet szerint kereszthalála és föltámadása közötti időben történt Jézus pokolraszállása.
Megtörte a halál és az alvilág hatalmát
A vallástörténetben találunk elbeszéléseket hősökről, akik kimagasló érdemeikért az istenektől kapták jutalmul, hogy élő emberként úgy lehessenek jelen az alvilágban, miközben semmi bajuk nem esik. Ezzel szemben Jézus pokolraszállása a katolikus tanítás szerint Jézus istenségéből következik: azt fejezi ki, hogy neki mindenkor hatalma volt és van a halál és alvilág fölött.
A pokol itt nem a kárhozottak bűnhődésének helyét jelöli, hanem a holtak országát, ahol az összes halott tartózkodik. Létük egyedüli alapja az ószövetségi kinyilatkoztatás szerint az, hogy Isten ismeri és számon tartja őket. Az Újszövetségben Jézus föltámadásánál adva volt a tétel, hogy a megváltás javára vált azoknak is, akik már előbb éltek és meghaltak.
Föltámadásával és a holtak országából való kiszabadulásával Krisztus megtörte a halál és az alvilág (a holtak országa) hatalmát. Ezért mondja a Jelenések könyve:
És az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.
A Hitvallás a hagyományos értelmezés szerint azt mondja, hogy Jézus az alvilágnak abba a részébe szállt le, melyben az ószövetségi igazak megváltásukra vártak. Az egyhatyák Jézus pokolraszállását részben megváltástani, részben krisztológiai szempontból dolgozták föl. Megkülönböztették a Krisztus előtt meghalt igazakat és kárhozottakat. Krisztus az igazaknak viszi meg az örömhírt, tehát igehirdetéssel üdvözíti őket, s olyan elképzelés is van, hogy részesíti őket a keresztségben.
A halál átélése
A teljes teológiai értelmezés szerint Krisztus „alászállása” nem más, mint maga a halál átélése. Az Egyház a hitével tanúsítja, hogy Krisztus valóban meghalt, mégpedig a mi halálunkkal. Magára vette az egész emberi sorsot, s a halál vállalása a teljes engedelmesség kifejezése volt. Egészen vállalta az Atyától kapott küldetést, hogy emberi életével megdicsőítse őt, ugyanakkor kifejezte azt is, hogy velünk van a halálban, és bennünket is ki tud vezetni a halál átkából.
Tűz- és vízszentelés
Nagyszombatot Jézus tanítványai a törvény előírása szerint nyugalomban töltötték. Az Egyház az eseményekre emlékezve böjtben és gyászban tölti a napot, nagypéntekhez hasonlóan nagyszombat is szentmise nélküli nap, csöndes virrasztás, lelki felkészülés a feltámadásra.
A nagyszombati népszokások talán legfontosabb eleme a tűzszentelés – némelyek szerint a pogány germán tavaszi tüzek elnyomása céljából került az egyházi szertartások sorába. A középkorban, amikor a szertartást még a délutáni órákban tartották, a tüzet a templom pitvarában szentelték meg, és utána szólaltak meg a harangok jelezve, elmúlt a böjt. Számos hiedelem fűződött hozzá: védelmet nyújtott a rossz idő, a szerencsétlenség, a tűzvész ellen, a szertartáson részt vevők a parazsat hazavitték és a tűzhelyen az előző estén kialudt tüzet ezzel gyújtották meg.
A nagyszombati új tűz gyújtásának hazai szokásáról a Pray-kódex is megemlékezik:
… tegyenek tömjént a tömjénezőbe, hintsék meg szenteltvízzel, és minden házban kioltva a régi tüzet, osszák szét az új tüzet a lakosság között.
A szentelt tűz parazsa, hamuja szentelménynek számított, számtalan hiedelem és mágikus eljárás kapcsolódott hozzá. Kivitték például a szántóföldre, hogy jól teremjen, a libák itatójába téve azok egészségesek maradtak, ha pedig vihar idején a a tűzre tettek belőle, a villám elkerülte a házat.
Fontos volt a vízszentelés is, ahol a vízkeresztkor szentelt víz elfogyott, ott a nagyszombaton szentelt vízből vittek haza. Csíkban meghintették vele az udvart, hogy a békák ne járják, az Ipoly mentén húsvét reggelén ezzel szentelte meg a gazdasszony evés előtt a kocsonyát. Máshol azt tartották, hogy annak, aki nagyszombaton olyan templomban mártja szenteltvízbe a kezét, amelyben még nem járt, majd megtörli vele arcát, s ezután kezét a keblébe rejti, az arcáról mind odamegy a szeplő.
