Balázs Zsolt budai lakásában a bejárattól a szobáig lassan lépked, alig észrevehető, hogy sántít. Az utcán azonban ez egykor sokaknak feltűnt.
„Mostanában, Budapesten már nem tesznek rám megjegyzést, de régebben, vidéki városokban szinte mindennapos volt, hogy gúnyoltak, lesántáztak, lebuziztak.„– idézi múltját mély hangján halkan a mozgássérült férfi.
Tizenháromévesen jelentkeztek nála az első tünetek. Testnevelés órán jóval lassúbb volt, mint társai, a rúdra nem tudott felmászni.
„Én leszek a csoda!”
„Ha minden erőfeszítést latba vetettem, akkor sem tudtam utolérni a legkövérebb srácot sem. És egyébként is rengeteg időt töltöttem az íróasztal mögött, eminens voltam, tanulással próbáltam a cigányságból felemelkedni.”
Apjának nemcsak származása okozott problémákat Zsoltnak. A férfi ivott és terrorban tartotta a családot.
„Amióta az eszemet tudom, menekültünk, rettegtünk. Hat éves koromból az első élményem, hogy apám kergeti anyámat a nagy késsel. Három alkalommal kis híján megölt, betörte a fejemet tányérral, majdnem kidobott az erkélyen és ott volt a disznóölő kés a nyakamon 9 évesen. Azt nem felejtem.”
Sokáig az orvosok Zsolt mozgásproblémáit is az állandó stressz okozta idegösszeroppanásnak tulajdonították. 15 évesen, középiskolában fel is mentették testnevelésből. Később genetikával magyarázták a sérülését, azzal, hogy anyjától örökölte az izomsorvadást. Azt mondják, ez ajóindulatú fajtája a betegségnek, ezért nem pici gyerekként jelentkeztek a tünetetek. Azzal a betegséggel ma már valószínűleg nem élne. Nála is számítani kell azonban az állapotromlásra.
„20 évesen azt mondták, hogy 40 éves koromra valószínűleg tolószékbe kerülök. De az lehetetlen! Bízom a Jóistenben, ő nem enged tovább kísérteni, mint amennyit elbírok viselni. Én leszek a csoda!” – mondja határozottan, de mosolyogva.
18 éves koráig tudott lépcsőzni kapaszkodás nélkül, ma már csak korlát mellett tud fel vagy lemenni. Sok állással igyekszik edzeni magát, mert az üléstől is hamar megfájdul a háta és ödémás lesz a lába.
„Csak a zene”
Az általános iskola harmadik legjobb tanulója gimnáziumban matek szakon kezdett továbbtanulni, ahol egyik tanára úgy megszeretette vele a klasszikus zenét, hogy harsonázni kezdett. Irányt és iskolát váltott.
„Innentől kezdve, csak a zene volt. A Magyar Állami hangverseny Zenekar volt az álom. Megszállottként gyakoroltam és át is kerültem a veszprémi konziba.”
A szegénység közbeszólt. 18 évesen el kellett mennie dolgozni egy gyárba, hogy megmentse a családot a hajléktalanságtól. Elkeseredett volt, amiért le kellett mondania zenéről. Akkor még azt hitte, örökre. Ráadásul nehezen illeszkedett be a munkahelyén.
„Csúfoltak a járásom miatt. Szegény is voltam, félénk és csóró ruhákban jártam. Úgy éreztem farkasok közé kerültem. Évek alatt átformáltak kemény, lelketlen emberré. Elkezdtem én is káromkodni, közönséges vicceket mesélni és nagy nehezen befogadtak.”
Művezető helyettesi posztig vitte a gyárban, de a cég elköltözött, így a munka megszűnt. Új útként megint a tanulást jelölte ki. Felvették a veszprémi egyetemre műszaki menedzser szakra.
„Ott kezdtem újra élni, visszacsöppentem a tudomány és a művészet világába. Harmadiktól a harsona szerelme újra rámtalált és egy barátom – párhuzamosan az egyetemmel – beíratott a fehérvári jazzkonziba, ahol egy évig Pély Barnánál tanultam énekelni.”
Ekkor már zongorázott és gitározott is, de a zenei karrier megint félbeszakadt, amikor apja meghalt rákban.
„Volt fél évem, hogy megbocsássak neki. Amikor leépült, anyuval és a húgommal végig mellette maradtunk, ápoltuk. Meg is sirattam, amikor meghalt. Igaz, ekkor már jártam gyülekezetbe. A vallásnak köszönhetem, hogy nem kerültem börtönbe, mert megöltem volna a korábbi szenvedésekért”
„Lenéztek, gúnyoltak, megaláztak”
Anyját és 10 évvel fiatalabb húgát nem hagyhatta magára, a tandíjat már nem tudta fizetni. Autógyárban kezdett dolgozni mérnökként. A beilleszkedés megint nehéz volt.
„Nem tudtam a kollégákkal flangálni. Én voltam a sánta, a nyomorék. Lenéztek, gúnyoltak, megaláztak. Azt hittem, tanult emberek között ilyen nem lesz, de tévedtem.”
Innen átszervezés miatt mennie kellett és egy fél évig állásinterjúról állásinterjúra járt.
„Nem mondták ki sehol, hogy azért nem kellek, mert mozgássérült vagyok, de ez így bántóbb volt. Folyton hitegettek, de végül soha nem illettem a csapatba. És akkor azt mondtam, elég a megaláztatásból, nem bírom tovább ezt az országot.”
Legalább 30 külföldi ismerősnek küldött levelet, egyikük segítséget ígért Angliában. Keservesen indult az élet ott is. Egy pincelakásban húzta meg magát sok más nemzetiségű emberrel, egyszer börtönbe is került velük együtt egy napra.
„A fogdában Istenhez kiáltottam, könnyek közt, zokogva. És ott válaszokat kaptam. Az volt az új kezdet az életemben.“
Gyülekezeteket kezdett látogatni és onnantól mindent szebbnek látott. Magyarokat tanított angolul és gitározni. Észrevette, hogy az utcán mosolyogtak rá az emberek, a hivatalokban is különös figyelemmel bántak vele.
„Itthon Mosonmagyaróvártól Salgótarjánon át Debrecenig mindenhol megaláztak.Lebuziztak, kiröhögtek, a hátam mögött összesúgtak. Az életet iszonyú tragédiának éltem meg. Angliában kezdtem megtapasztalni, hogy nekem van értékem. Yorkshire-ban rengeteg sérült van, valószínűleg ezért befogadóbbak.”
Egy évig egyházi zenélésből, adományokból élt. Egy ponton azt érezte, haza kell jönnie, mert lenne valami komolyabb dolga. Rokkantakkal, más sérültekkel, cigányokkal kell foglalkoznia. Csomagolt és elkezdte új életét itthon is.
„Prédikáltam a baracskai börtönben, a gyöngyösi cigánymisszióban és sokszor a Blahán. A Nem adom fel Alapítvány zenésze lettem és segítőjük a rászorulóknak. Nemrég Kínában hirdettük, hogy a sérült ember is lehet értékes, tud például táncolni, énekelni.”
Az angliai látásmódot, pozitív hozzáállást hozta haza és próbálja átültetni a magyar viszonyokra.
A hit társat is hozott az életébe. Egy keresztény konferencián ismerkedett meg Pintér Dianával.
„2013. március 15-e az életünk forradalma.”– nevet Zsolt. Harmincötödik születésnapja, vagyis hét hónapja házasok is.
„Akkoriban én is keresgéltem a helyem és Zsolt személyisége nagyon megfogott. Bár nekem csak átmenetileg voltak mozgásproblémáim a lábam megtámadó vírus miatt gyerekkoromban, meg tudom érteni az ő világát” – mondja a feleség.
Saját lemezről álmodik
Zsolt egy kereskedelmi tévés tehetségkutatóban a harmadik körig jutott. Akkor egy vállalkozó segíteni akart neki lemezt kiadni, de a producerek azt mondták, az ő blues-os, jazz-es, funk-os stílusára most nincs vevő. De erről az álmáról sem mondott még le, mint ahogy abban is bízik, hogy egyszer együtt énekelhet Gáspár Lacival.
Nemrég indult a fogyatékkal élők tehetségkutatóján. Bekerült a 19 legjobb közé és most a döntőre készül. Az elődöntő után László Attila, Liszt-díjas jazzgitár művész meghívta az óráira. Októberben így énekelt Zsolt:
