Azt, hogy egy gyerek elrablásához elég csupán egy másodpercnyi figyelemkiesés, ma már minden szülő tudja. Így Móni is, aki az Ursula blog egyik korábbi posztjában találkozott azzal a kampányfilmmel, ami azt mutatta be, milyen döbbenetesen rövid idő is elég ahhoz, hogy baj történjen.
A fiatal édesanya azzal azonban, hogy az emberek manapság egyáltalán nem figyelnek egymásra és nem segítenek egy eltűnt gyerek kapcsán, már nem ért egyet. Tapasztalatból beszél, amikor azt mondja, az emberekben igenis meg van még a segítő szándék, csak nem mindenki tudja, hogy kezdjen hozzá. Ahogy az az Ursula blogra megírt posztjából kiderült, Móni egyszer elvesztette már gyermekét.
„Az anyatársadalom páriája lettem, mert egyszer, egyetlen egyszer az én megbízható gyerekem úgy döntött, most éppen mégsem fogad szót. A Duna-parton sétáltunk, és úgy döntöttünk, eszünk egy hekket. Százszor jártunk már a helyen, és eddig mindig ugyanaz volt a menetrend, amíg én a kicsivel az asztalnál ülök, ő a part szélén, úgy, hogy lássam, kavicsokat dobál. És most vissza kellett lépnem a pulthoz egy plusz szalvétáért…
Mire visszaértem az asztalhoz, a fiam sehol nem volt. Először nem estem pánikba, csak szörnyű dühös lettem, mert nem maradt ott, ahol megbeszéltük. Megtörölgettem a kicsit, és a babakocsit tolva a parthoz mentem. És sehol sem láttam a gyereket!”
Az édesanya senkinek nem kívánja az érzést, amikor akkor és ott úrrá lett rajta. Mint mondja, elöntötte a rettegés, és képtelen volt kiverni a fejéből a képet, hogy a vízben látja majd meg gyermeke kék pulóverét.
„Rohanni kezdtem kiabálva a nevét, miközben éreztem, hogy kezd teljesen eluralkodni rajtam a pánik, és legszívesebben sikoltoznék. Elrohantam az első sarokig, ami eddig rejtve volt a vendéglő miatt a szemem előtt, és akkor láttam, hogy egy nő kézen fogja a gyerekemet, és elindul – az ellenkező irányba!”
