Én legalábbis hiszek ebben, akármilyen ronda racionális, kétlábbalaföldön típus vagyok.
Az én parfümtörténetem olyan tíz évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor egy barátnőm egy hangulatos kis sörözőben átadott egy apró kis üvegcsét. Soha nem jött be igazán, ha valakitől parfümöt kaptam, mert az illat általában nem passzolt. És miután az első szagmintát levettem, kínos volt nekem, mert nem ízlett, és örömöt kellett hazudnom, és kínos volt az ajándékozónak is, aki valószínűleg látta is rajtam a színészedést.
De ez a parfüm más volt. Megszagoltam és az illat k.o.-val győzött (no nem az ereje miatt). El sem tudtam hinni, hogy van ilyen (számomra) tökéletes illat. Úgy éreztem magam, mint Jean-Baptiste Grenouille A parfüm című könyvben. (Aki nem tudja, miről van szó, az feltétlenül olvassa el, zseniális könyv.)
Mindenkinek van sajátja – Forrás: Shutterstock
Szerelembe estem, elbódultam, és ez lett az én illatom. Ez egyébként a Salvador Dali-sorozat elsője volt, a vérvörös üvegcsés Dalimánia. Ennél izgalmasabb illatom nem volt még, és soha senkin nem éreztem ezt még.
Jó pár évig használtam, majd egyre nehezebben lehetett beszerezni, méregdrágán, és mivel 1994-ben született, lassan szinte ki is halt. Aztán jött két év, parfümszerelem nélkül. Kipróbáltam sok-sok illatot, de valahogy egyik sem volt rám olyan hatással, mint anno a Dalimánia.
Aztán persze, ahogy lenni szokott a szerelemben, egyszer csak ő talált meg engem. Egyetlen üvegcsét vettem le a polcról, már nem is tudom, miért. Leszoktam a szagolgatásról, már nem vadásztam.
Az illat különleges volt, és esküszöm, a boszorkányok konyháján főzték. Tud valamit. Izgalmas, karakteres, szexi és titokzatos.
És bár megmutatom, melyik is ez, érdemes majd megszagolni, de persze nem garantálom, hogy mindenki beleszeret. Nem is kell. Sőt, legyen csak az enyém. :)
Viszont mindenkinek kutya kötelessége megtalálni a saját illatát. Azt, amilyen ő.
No és akkor íme: én.
