Ki ne emlékezne a mindig mosolygós, szőke bemondónőre, aki „a régi szép időkben” naponta tűnt fel a képernyőn, és csilingelő hangon osztotta meg a nagyérdeművel a Magyar Televízió aktuális műsorrendjét. Bay Éva emblematikus szereplője volt a nyolcvanas évek ma már retroglóriával ékesített mindennapjainak, szinte családtagként tekintettünk rá. Volt bemondónő, vezetett híradót, időről-időre feltűnt az Ablak című szép emlékű közéleti magazinban, és a lottósorsolást is évtizedeken keresztül az ő társaságában izgulhattuk végig. Tavaly döntött úgy, hogy elköszön a képernyőtől, de mivel a pörgésről nem szándékozott lemondani, cselhez folyamodott.
Fotók: Marczal László
Korábban már a tévében is bizonyította, hogy a gasztronómia szférájában is otthonosan mozog. Elhatározta hát, hogy összeköti a kellemeset a hasznossal, és követve a trendet, lakáséttermet nyit. Külföldön már régóta ismert ez a vendéglátási forma, de itthon csak most kezd divatba jönni. A legtöbb ilyen étterem híre szájról-szájra terjed, de van olyan is, amit könnyűszerrel megtalálunk az interneten. A szeánszok lényege, hogy a családias légkörre vágyó ínyencek egy előre megbeszélt időpontban felkeresik a kiszemelt objektumot, ahol kiváló ételekkel és italokkal kényeztethetik ízlelőbimbóikat – általában egy előre meghatározott összeg fejében.
Bay Éva elsődleges célja elsősorban az örömfőzés volt. És persze az, hogy nyugdíjasként is a látókörében maradjanak a régi kollégák. Így immár vacsorapartik keretében ápolja velük a kapcsolatot. A menü rendszerint megbeszélés tárgya, az ellenérték pedig a vendégek megítélésére van bízva. A gasztrobulik híre futótűzként terjedt el. Ma már hetekkel korábban be kell jelentkeznie annak, aki belekóstolna Évi főztjébe. Jelen sorok írója egy születésnapot ünneplő társaság tagjaként szembesült a Bay Éva-jelenséggel.
Érkezés a célhoz
A Margit híd budai hídfőjénél gyűlik össze a tízfős társaság. Egyeztetjük a koordinátákat, majd a csapat egyik fele HÉV-vel, a szerencsésebbek autóval indulnak a célobjektum felé. Már útközben tisztázzuk, hogy mindenki derekasan ráéhezett az eseményre, s a traktára készülve pusztán néhány morzsával csitítottuk gyomrunk egész napos méltatlankodását.
A gps tréfájának köszönhetően többször is elnyel minket a szentendrei tavaszest, de végül rábukkanunk a picinyke közre, ahol Éviék otthona, polgári nevén a Chateau Marczali megbújik. A két négylábú családtag hangos csaholással jelzi jöttünket, mire a ház asszonya széles mosollyal libben ki a méretes teraszra, és „Sziasztok Kicsikéim!” felkiáltással üdvözöl bennünket. Egy puszi és egy ölelés mindenkinek jár, pedig a csapat zöme most jár itt életében először. Libasorban vonulunk az impozáns lakba, ahol a békésen duruzsoló kandalló mellett a dús illatfelhő méri az első csapást érzékszerveinkre.
Bemelegítés
Vendégváró falatok gyanánt egy tál meleg pogácsa gőzölög az asztalon. Nem vagyunk szégyenlősek. Első szóra rávetjük magunkat a csigaformában feltekert, aranyszínűre sütött tésztára. Az ínyencek a sárgarépaágyon tálalt kaviáros tojásból is elmarnak egyet. Kell is a muníció, hiszen betoppan a ház ura, Marczali László operatőr is, aki mindjárt az üdvözlő kör után a pincébe invitál minket. Közben befut az ifjabb Marczali is, aki egyenesen a lottósorsolásról érkezik. Édesanyja távozása óta ő kezeli a szerencsegömböt. Megtudjuk, hogy ezen a héten sincs telitalálatos szelvény. Sebaj, így eggyel több okunk van az ivásra.
Alászállunk hát a csöppnyi helyiségbe. Ennyi ember éppen kitölti az aprócska teret, ahol gondolatébresztő színekben pompázó gyümölcspárlatoktól roskadoznak a polcok. Egy szempillantással később már mindenkinek pohár van a kezében, melynek mélyén aszalt sárgabarack várja, hogy nyakon öntsék a rokonaiból készült nedűvel. Nem sokáig kell tovább aszalódni: máris érkezik az első áldomás. A házi barackpálinka lassan, selymesen vándorol le a torkunkon, szinte érezni véljük, ahogy eggyé válik a vérünkkel. Sok ízanalizálásra azonban nincs idő: érkezik a következő dózis. Hasonló felvezetéssel, csak szilvából. Koccintás, nyelés. A harmadik üveg kinyitásakor már kellően mosolygósak vagyunk. A feketeribizli-párlat pedig csak fokozza a hangulatot. A bevállalósak még a kincsként őrzött hatéves, ágyas szilvát is megízlelhetik, de csak néhányan bírják eddig az iramot. Felkászálódunk inkább a levegőre, hogy a csípős este visszahelyezzen minket a valóságba.
Kalóriabombázás
Némi oxigénpótlás után visszakecmergünk a házba, ahol már ígéretes kipárolgások csábítanak minket a terített asztalhoz. Diétázók mostantól ne figyeljenek ide, mert valóságos kalóriabombázás következik. Nyitányként a poharakba elsőosztályú vörös bor, a tányérokba pedig csülkös-káposztás bableves kerül. Évi elárulja, hogy a pikáns, kissé savanykás ízt a kapor-csombor kombinációnak köszönhetjük. Szerinte a fűszereken áll vagy bukik minden. Mellesleg elregéli, hogy tíz évig kísérletezett, hogy a nagymama-féle babfőzelék aromáját reprodukálni tudja. És a kitartás végül meghozta gyümölcsét.
Közben szorgalmasan kanalazunk. Kenyeret csak a legbátrabbak mernek enni a káposztás csodához, hiszen tudjuk, hogy még komoly erőpróba vár ránk.
Kisvártatva el is érkezünk a következő bizonyítási ponthoz. Sajttal rakott, pompázatos csirkemell vigyorog ránk a tepsiből, gondosan megpirítva. Köretként gömböcökben csoportosuló rizibizi adagok várják vesztüket. Lelkiismeretünk megnyugtatása végett salátát is fogyaszthatunk mindehhez, de az igazán méltó kísérő a mézédes őszibarackbefőtt, amely szintén a háziasszony keze munkája. A gyümölcs mesésen harmonizál a sajtos csirkehús duettjével. Elégedetten nyeldekel mindenki. Pár falattal később aztán már van, aki feladni készül a küzdelmet, és szégyenlősen az elviteles megoldás iránt érdeklődik. „Persze drágám, megoldjuk azt is” – hangzik a válasz.
A főétel után kipirult arccal pislogunk. Többen tesznek egy kört a házban, hogy némi mozgással helyet szorítsanak a desszertnek, a dohányosok pedig a teraszon füstölögve próbálják felkészíteni magukat a végső megmérettetésre. Az utolsó ellenfél a tiramisuval töltött gesztenyés, tejszínhabos tortaköltemény. Vagy házi krémes a la Bay Éva. Esetleg mindkettő. De a duplázásra már nem sok vállalkozó akad. A riporteren pár falat után győzedelmeskedett a torta, így a krémesnek már csak az esztétikai értékéről tud beszámolni: a látványból ítélve a kompozíció bármelyik menő cukrásznak becsületére vált volna.
Lóf.szt! Kilences!
Levezetésképpen még jön egy kis sztorizgatás. Előkerül az a számgömb, amit búcsúzáskor kapott Évi a kollégáktól, egy örökbecsű anekdota emlékére. A fáma szerint akkoriban a rádió élő adásban közvetítette a lottósorsolást. Történt, hogy egy vidéki helyszínen idős bácsika húzta a számokat. Kiemelt az urnából egy golyót, szétpattintotta, és diadalmasan az éterbe zengte: „Ez pedig a hatos…. Nem! Lóf.szt! Kilences!” Rádióhallgatók tömege a mai napig emlegeti a jeles pillanatot, akárcsak az adáskészítők. Az eset a műsor forgatókönyvén is csavart egyet: azóta a nyerőszámokat szigorúan a műsorvezető, és nem a meghívott vendég közli – meséli kacagva Évi.
Végül mindannyian megejtjük az elmaradhatatlan fotózkodást, majd lassan búcsúzkodni kezdünk. Igaz, van az alsó szinten egy bájos kis vendégszoba is, ami az elgyengülők rendelkezésére áll, de nekünk feltett szándékunk visszajutni Pestre. Kiszédelegünk hát a kocsibeállóig, és nyöszörögve szuszakoljuk magunkat a gépjárműbe. Évi a teraszról integet utánunk.
Hazafelé gurulva egyikőnk megjegyzi, hogy még a nyakláncán is lazítania kell. Nevetgélünk, és magunkban újra megfogadjuk, hogy most már tényleg elkezdjük a tavaszi tisztítókúrát. És be is tartjuk szigorúan. Egészen a legközelebbi Bay Éva estig…
