Nem vagyok benne biztos, de a dolgok mai állása szerint a legalja az esküvői videók alatti kínos feszengés, míg a már nem annyira ifjú pár párás szemmel, egymás kezét szorongatva ül a nemrég vásárolt ikeás kanapén, én meg a sörömet szorongatva azon gondolkodom, milyen megbocsáthatatlan bűnt követtem el ellenük, pláne mikor, hogy a barátinak induló vacsora második órájában feltűrt ingujjú, kipirosodott arcú nagybácsikat látok az örömtől tébolyult arccal ugrándozva énekelni, hogyaszongya jegenyefán fészket rak a csóka, barna kislány tanított a csókra.
És amikor azt hisszük, ezek az élmények megacélozták idegrendszerünket annyira, hogy semmi nem tud kibillenteni minket a sztoikus nyugalomból, akkor egy koranyári este, belecsöppenünk egy szinte kizárólag hímivarú humanoid egyedekből álló, a generációs különbségekre fittyet hányó társasági eseménybe (értsd: kanbuli), és a döbbenettől üveges tekintettel vesszük tudomásul, hogy a bográcsban főtt étek elfogyasztása után fél órával lelkesen sztorizgatnak, a téma pedig nem más, mint a sorkatonai szolgálat alatt történtek, igen, minden pasinak van legalább egy überelhetetlen története a katonaságról, altesti poénokkal fűszerezve, szégyenérzet nélkül, harsány röhögéssel, és ha őrség, fogda meg üti és pupillamerev részegség a helyi kocsmában, amit az esetek többségében Háromlépcsősnek vagy Hatcsöcsűnek hívtak, akkor nem maradhat ki az állomány ellátására szolgáló élelmiszeripari termék sem. A gyíkhús.
Oppardon, különleges vagdalthús.
Hogy mitől különleges, nem jártam utána, mert tudom a választ, amitől a bélszínroló bélszínes. Vérbeli szockó termékről beszélünk, ezért bátorkodom azzal a hasonlattal élni, a gyíkhús élt, él és élni fog. Legutóbb akkor temettük, mikor a GLOBUS befejezte a húskonzerv gyártását (2009), hiába, az átkozott globalizáció meg a haldokló kapitalizmus mindennek az oka. A konzervet Csehországban gyártják, de aggodalomra semmi ok, nem lett jobb. Különlegesen borzasztó most is. A gyártás pillanatában szinte 39% a (marha)hústartalma, hőkezelés után magában a konzervben ebből 31 marad, a többi ivóvíz, búzaliszt, sertésbőrke, szeparált szárnyashúspép (brrr…), sertésszalonna, sertészsír, vöröshagyma, borsóliszt (he?), konyhasó, sertésfehérje, fokhagyma, fűszerek, stabilizátor: difoszfát és antioxidáns: aszkorbinsav. Ára kilóra a karajéval vetekszik. Íze tömény, zsíros, kiugat belőle a só meg a bors, rátelepszik a szájpadlásunkra az ízfokozó és nem ereszt, pedig már a második falat után rájövünk – maradva a kádár érás nosztalgiázásnál – régen minden jobb volt, ez is.
Talán attól, hogy fiatalok (gyerekek) voltunk, ezt vittük túrázáshoz, kempingezéshez, a bulgár tengerpartra, úttörőtáborba, hogy a gourmandsághoz vezető első nagy lépés az volt, mikor megmutatták, a doboz mindkét végét felnyitva, abból kinyomva, karikára vágva kell tálalni. Hogy voltunk olyan csórók, kirántottuk és azt vacsoráztunk. Kenyér nélkül. Mert a kollégiumban mi voltunk a séfkirályok, mikor ebből csináltunk bolónyait.
Ezért vesszük le a polcról most is, de igen, levesszük, úgyhogy elő a farbával, halljuk, kinek van a kamrában a különlegesen kívül magyaros, és Uraim, hogyvót az az eset, mikor angyalbőrben voltak?
