A gyerek növekszik, akarata és véleménye egyre markánsabb, szilárdabb formát ölt. Először inkább az ellenkezés íze miatt nem tetzsik neki ez a pulóver, nem veszi fel azt a cipőt, nem eszi meg azt az ételt, később már tényleg működik az ízlés: ezt nem szeretem, az nem tetszik, oda ne menjünk, ezt nem csinálom.
Márpedig a gyerek világában a legnagyobb faktor a “tetszési indexben” az ismerősség. Zenehallgatásnál érdemes figyelni, amikor egy nem ismert dalhoz érünk, gyermekünk rögtön, az első taktusoknál jelzi, nem tetszik – pedig igazából azt mondja, nem ismerem.
Márpedig amit nem ismerünk, az idegen, hideg, attól félni lehet, legyen az a mindig ismeretlen és új éjszaka, sötétség, legyen a hozzánk látogató ismeretlen (vagy ritkán látott vendég, nagynénik-nagybácsik kitűnő alkalma a megsértődésre), valami, amit a szülők nem mutattak be, nem ajánlottak, ami a világomban nincs elrendezve.
Persze a kontextus sokat számít: a szülők és/vagy más gyerekek pozitív reakciói megágyaznak egy pozitívabb reakciónak. De érdekes, hogy az ismerősség-idegenség mennyire bennünk van, mint biológiai tanult ösztön, a világ túlélésének alapvető beállítódása. Egyébként szerintem ez van a mélyén annak is, hogy az ember a hozzá hasonló másikat szépnek találja – mert ismerős, megnyugtató.
Szóval gyermekünknek mindent vezessünk elő, teremtsünk mindig barátságos, meleg hangulatot, és akkor majd minél több dologra csodálkozik rá pozitívan? Nem tudom, mert persze nem lenne a gyerek gyerek, ha nem produkálna mindig valami meglepőt – ha nem ragadná meg valami egy teljesen ismeretlen, zéró szülői hozzáállással ellátott tárgy, kép, bármi.
De az biztos, hogy a szülő nyitottságának mértéke, a dolgok megközelítésének módja ilyentájt lesz igen nagy hatással az utódokra.
