A törvény elfogadásával egy „sui generis“ részvénytársaság formájában létrejön a Budapest 2020 Pályázat Előkészítő Bizottság, amelynek tulajdonosa az állam és a főváros lesz. A testület vezetőit a parlamentnek kell megválasztania kétharmados többséggel. Budapest 1955 óta még nem jutott ilyen messzire a nyári olimpiai és paralimpiai játékok megpályázása terén, mint most, ha a törvény átmegy a parlamenten.
Természetesen a nagy kérdés az, hogy egyáltalán Budapest képes-e elnyerni az olimpiát, és képes-e azt megrendezni? Ma biztos, hogy nem. Hogy 2020-ban vagy azt követően tudnánk-e, arra majd az újonnan létrehozandó Budapest 2020 Pályázat Előkészítő Bizottság ad választ. Ez pedig attól függ, hogy elindulunk-e ezen a héten azon a hosszú rögös úton, amit egy évtizednyi felkészülésnek hívnak. Vagy inkább felülünk az olimpiaszkeptikusok szekerére, és folytatjuk a múltunkra és a hibáinkra hivatkozva a kifogások gyártását arra vonatkozóan, hogy miért érdemesebb inkább semmit tenni. De mielőtt ezen a kérdésen komolyabban elmorfondíroznánk, és azt gondolnánk, hogy rajtunk kívül ez az ügy mindenhol máshol egy egyszerűbb kérdés, akkor érdemes felidézni, hogy London, a 2012-es olimpia házigazdája hogyan kezdte…
Peking adott esélyt
A britek fővárosa először 1997-ben foglalkozott a rendezés gondolatával, amikor a Brit Olimpiai Bizottság megbízást adott egy 395 oldalas megvalósíthatósági tanulmányra, ami rámutatott, hogy London és a város keleti része, a Docklands alkalmas lenne a játékok lebonyolítására. Mindez azután történt, hogy Birmingham és Manchester is elvérzett Atlantával és Sydneyvel szemben az 1989-es és az 1993-as szavazáson, majd ezt követően a Nemzetközi Olimpiai Bizottság informális csatornákon keresztül megüzente, hogy az Egyesült Királyság csak akkor reménykedhet az olimpia rendezését illetően, ha Londonnal pályázik.
Ugyanis csak a fővárosukkal való megmérettetést tartják kellő elköteleződésnek az angolok részéről. A pályázat komolyabb előkészítésének megkezdéséhez először meg kellett várni a 2001-es moszkvai NOB-kongresszust, ahol döntés született a 2008-as olimpia rendezővárosáról. Ha Párizs nyer, akkor London esélyei 2016-ig eltolódnak. Éppen ezért óriási megkönnyebbülés volt Peking győzelme. Azonban még így is maradt és született bőven legyőzendő akadály.
Botrányok után
London soha nem volt sportos város, nincsenek komoly rendezési tapasztalatai. Az inkább pénzügyi, kulturális metropolisz, a wimbledoni tenisz tornát és a futballmérkőzéseket leszámítva még soha nem rendezett egyetlen olimpiai sportágban sem világ- vagy Európa-bajnokságot. Ráadásul reputációja is mélyponton volt 2001-ben. Súlyos hátrányt okozott magának azzal, hogy a már elnyert 2005-ös atlétikai vb-t visszamondta, miután a sikertelen Millenium Dome- és a Wembley Stadion-projektek után a Picketts Lockba tervezett új stadion finanszírozását illetően súlyos visszásságokra és korrupcióra derített fényt az angol kormány, amelyről minden elmondható volt, csak az nem, hogy olimpiapárti.
Tony Blair miniszterelnök, még ha nehezen is, de a meggyőzhetőek közé tartozott, de John Prescott miniszterelnök-helyettes, Gordon Brown pénzügyminiszter, Alistair Darling közlekedési miniszter és Jack Straw külügyminiszter mind kemény szkeptikusok vagy ellenzők voltak.
A bukásnak tartott Wembley Stadion- és Millenium Dome-projektek, majd a lemondott atlétikai vb után úgy gondolták, hogy Anglia és London képtelen az ilyen nagy projektekkel megbirkózni, és egy újabb ilyen felsülés örökre a politikai hagyatékaikat gazdagítaná. Ráadásul a New York-i World Trade Center tornyai ellen elkövetett támadások fényében egyértelmű volt, hogy London óriási biztonsági kockázatot vesz a nyakába, miután további terrormerényletek potenciális célpontjává vált. Ennek ellenére Ken Livingstone, London főpolgármestere és Craig Reedie, a Brit Olimpiai Bizottság NOB-tag elnöke belevágott az előkészületekbe és nem voltak hajlandók feladni álmaikat. Őket támogatta viszont két nő: Tessa Jowell oktatási és sportminiszter és háttérben a First Lady, Cherie Blair, akik szintén úgy gondolták, hogy a lehetséges kockázatokat megéri felvállalni az ismert nyereségekért.
Gordon Brown először nemet mondott
A Brit Olimpiai Bizottság által elkészített és a kormánynak benyújtott megvalósíthatósági tanulmány 61 millió fontos rendezésre vonatkozó nyereséggel 1,8 – 2,4 milliárd font közti költségekkel számolt, amiből a kormányra esett volna 484 millió font. Sydney ezt 1,9 milliárd, míg Atlanta 1,8 milliárd fontból oldotta meg. A kormánytagok többsége azonban továbbra mind úgy gondolták, hogy van elég feladat olimpia nélkül is az asztalukon, nem voltak meggyőzve arról, hogy ennyi pénzt érdemes egy sporteseményre elkölteni. Ráadásul az iraki háború is a küszöbön állt. Ezért Gordon Brown egyértelműsítette: nincs költségvetési pénz a pályázatra és a rendezésre, így a kormány csak úgy tudja támogatni a pályázatot, ha London főpolgármestere készen áll az anyagi áldozatra és az alkura.
Livingstone természetesen készen állt. Noha maga sem hitt a végső győzelemben, de azt tudta, hogy csak így van esélye nagyobb kormányzati és költségvetési hozzájárulásra London kötöttpályás tömegközlekedésének fejlesztésére. 2003. január 16-án Livingstone és Jowell megegyezett egy 2,4 milliárd fontos olimpiai csomagról, melybe 1,5 milliárd fontot a szerencsejáték hozna, míg 900 millió fontot London fővárosi önkormányzata tesz bele, amit egy külön ebből a célból bevezetett, 10 évre szóló, éves 20 fontos olimpiai adó volt hívatott fedezni. Ezt követően, január 17-én Jowell Lausanne-ba repült, hogy találkozzon a NOB elnökével, Jacques Rogge-gal, hogy megtudja, mi a meglátása London esélyeit illetően Párizzsal szemben.
A londoni olimpia helyszíne 2009-ben
A dilemma
Tony Blair ugyanis nem szeretett volna egy eleve vesztésre ítélt versenybe szállni Jacques Chirac elnökkel szemben akkor, amikor már volt elég vitás ügye Irak és az EU kapcsán Franciaországgal. Azonban Rogge megnyugtató válasza (85%-ban a pályázati anyag, 15%-ban geopolitika dönt) ellenére sem született döntés a kormány részéről se februárban, se a következő hónapban az iraki támadás miatt. Az olimpia ügye lekerült a napirendről annak ellenére, hogy már csak hónapok maradtak hátra a pályázat benyújtásának határidejéig. Az olimpia momentuma végül csak akkor jött vissza a sírból, amikor a CNN bejelentette, hogy amerikaiak megtalálták és elfogták Szaddám Huszeint.
Tony Blair dilemmája azonban még ekkor is az volt, vajon mit könnyebb elmagyarázni a szavazóinak: hogy a kormány miért nem tartja alkalmasnak Londont és a világ 4. legnagyobb gazdaságát az olimpiai megmérettetésre, vagy hogy miért olimpiázik a kormány, amikor brit katonák halnak meg Afganisztánban és Irakban, és miért nem a háború lezárására koncentrálja energiáit? Végül 2003. május 15-én megszületett a döntés a Downing Street 10-ben: Nagy-Britannia Londonnal harcba száll a 2012-es olimpiáért Párizzsal, New Yorkkal, Moszkvával, Madriddal, Havannával, Lipcsével és Isztambullal szemben.
Tony Blairt véglegesen csak a 2004-es athéni olimpián szerzett személyes tapasztalatok győzték meg arról, hogy érdemes teljes politikai súlyát a londoni pályázat mellé tenni. Itt jött rá arra, hogy az olimpia ma már nem kizárólag egy kéthetes sportesemény, hanem az alkotó, mozgósító szervezőképesség, az innovációs készség, az építészeti tudás, az áldozatvállalás, a politikai intelligencia, a sportdiplomáciai érzék és a hazafias szellem nemzetek közti vetélkedése, amely során egy nemzet dicsőül meg és szerez hosszú évekre szóló hírnevet külföldön és nemzeti önbecsülést idehaza.
A londoni olimpia helyszínének látványterve
Megértette, hogy az olimpiával hogyan lehet egy országot energizálni és magával ragadni, és hogyan lehet korszakalkotó változásokat generálni. Athén az új sportlétesítmények mellett kapott egy gyönyörű új repteret, új gyorsforgalmi úthálózatot, új metró- és villamosvonalakat, új hoteleket, rengeteg régi épületet pedig rendbe hoztak. Blair a győzelem elszántságával tért vissza Londonba és II. Erzsébet királynővel közösen úgy határozott, hogy mivel a londoni olimpia az egész Egyesült Királyság ügye, ezért a finanszírozásba a főváros lakóin túl a lakosság méretével arányos mértékben teljes Skóciának, Walesnek és Észak-Írországnak is be kell szállnia.
Blair szinte a pályázati bizottság tagjává vált. És 2005. július 6-án nagyban elősegítette a NOB Londonra nézve kedvező döntését, amely abszolút valós kormányzati támogatást akart látni minden pályázó város mögött. (A britek az 1980-as olimpiától 2000-ig maximum 5 aranyérmet szereztek olimpiánként, aztán Sydneyben 11-et, Athénban 9-et, míg Pekingben 19-et. A 2012-es olimpia előkészítése ugyanis folyamatosan hajtja a brit szponzori piacot a sport felé.)
A lehetőség
Térjünk vissza egy kicsit Magyarországra. Pontosabban a parlament elé benyújtott Olimpia Törvényhez, melynek jelentősége abból is adódik, hogy a honatyák előtt a rendszerváltás óta először landol olyan szövegtervezet, amit nem a kormány vagy egy parlamenti frakció készített el és nyújtott be, hanem parlamenten kívüli, civil erők. Fontos megérteni az Olimpia Törvénnyel kapcsolatban, hogy elfogadása egyáltalán nem helyezi kényszerpályára az országot. A törvény hatályba lépése még nem jelentené azt, hogy 2011-ben Budapest már biztosan kandidál, az csupán megteremti az intézményesített kereteket a Budapest 2020 Pályázat Előkészítő Bizottság felállításával a felkészülésre.
Tehát a 2011-ben regnáló kormányt és fővárosi vezetést nem kényszerhelyzetbe, hanem helyzetbe hozza. A bizottságnak a következő több mint egy évben a nemzetközi lobbitevékenység mellett a pályázati anyag és a pénzügyi ütemezés kidolgozása, a kandidáláshoz és a rendezéshez szükséges befektetői források felkutatása, valamint a különböző politikai, közigazgatási és sportszakmai testületek közti koordinációs munka lesz a főfeladata.
A törvénynek – amit egyébként a BOM megbízása alapján a New York-i központú Weil, Gotshal Manges Magyarországon működő Siegler Ügyvédi irodája készített el – a pályázat benyújtásáig az iroda működtetését leszámítva nincsenek költségvetési hatásai.
A szerző a Budapesti Olimpia Mozgalom elnöke
