A filmesek sem találták bin Ladent

A filmszínházakban ezúttal a kacagás igyekszik oldani a felgyülemlett feszültséget, többnyire valami egyéb „ízzel” megbolondítva. Például drogháborús lövöldözéssel (Ananász expressz), „dogmás” akcióval (Gengszterek fogadója), szatirikus magyar hangvétellel (Mázli), közönségfilmes tisztelgéssel (Tekerd vissza, haver!) és daloló tinédzserromantikával (High School Musical 3. – Végzősök). A komolyabb hangvételről egy dokumentumfilm hivatott gondoskodni (Hol az ördögben van Oszama bin Laden?).

Ananász expressz

Az újabban hollywoodi „kegyeltnek” számító Judd Apatow rendező-producer (40 éves szűz, Felkoppintva, Lepattintva) komédiaműhelyének fontos oszlopa Seth Rogen. A színész most szabadkezet kapott, és megírta élete első filmre vitt teljes forgatókönyvét, és természetesen magára osztotta annak főszerepét. Mivel gyártásvezetőként is felügyelte a munkát, David Gordon Green rendezőnek (Áramlat) vajmi köze van a végeredményhez. Ami felemásra sikeredett, de ami fontosabb: nyugodtan felvállalható.

Dale (Rogen) és filmbeli haverjai, Silver és Red (a való életben is azok: James Franco és Danny R. McBride) könnyűdrog-mámoros kvázi ámokfutása szórakoztató, még ha olykor fáradtan elernyed, mint a túlfüvezett fogyasztó. A cím ugyanis nem valami délvidéki gyorsvonatot takar, hanem egy ütős és vidámság-generáló tudatmódosító morzsalékot (lehetne akár „Barcika Hope” is az elnevezése), amivel Silver dealerként traktálja a stresszes kuncsaftjait, lényegében és leginkább az ultra lusta Dale-t, aki a munkát és végzős gimnazista barátnőjét egyaránt kerüli, pláne, hogy utóbbi közli, linksége dacára összekötné vele az életét.

Épp eme terheit kezelné egy izmos staubbal, amikor véletlenül egy gyilkosság szemtanúja lesz, nem is akármilyené: a helyi maffiózó (Gary Cole) és korrupt zsaru-csaja (Rosie Perez) pisztolyoznak agyon egy távol-keleti konkurens gengsztert. Dale menekülni kénytelen, s kénytelen vele tartani Silver és Red is. Irhájukat úgy menthetik, ha életükben egyszer végre a talpukra állnak – és férfiasan visszalőnek. Nehéz feladat.

A film olyan, mintha Rogen beszívott állapotába írta volna, igyekezett belezsúfolni mindent, amit az akciójelenetezésről hallott és a vígjátékról tudott. És utána éberebb állapotában hozzátette volna, srácok, ne szívjátok az egészet melletekre, mert a marihuána is a bűn világába vezet, a barátságot meg ápoljátok. Az Ananász expressz akkor jó, amikor nem veszi komolyan magát, és nagy szerencséje, hogy a felvonultatott életszéli figurák hordanak magukban annyi, egy spanglinál több komikumot, ami kitart a film végéig. Különben csak röpke füst volna az egész.

Hol az ördögben van Oszama bin Laden?

A címbeli kérdésre a választ nem tudjuk, ami problémásabb, hogy a film sem felel. Untatni ellenben annál inkább untat. Az elfogultságra hajlamos Morgan Spurlock (Super Size Me) dokumentumfilm-pamfletjében várandós felesége (Alexandra Jamieson), pontosabban a születendő gyermeke okán firtatja a globálisan első számú közellenség hollétét, merthogy már előre félti a kicsit a mindennapos terror tépte, veszélyes világtól.

Mivel precíz akar lenni, először „megismerkedik” a rizikós zónák népeivel – azok életével, szokásaival, (vallási, ideológiai stb.) motivációival és így tovább – aztán (végre) a valószínűsíthető búvóhelyre, Pakisztánba és Afganisztánba lendül, persze, a vállalt „küldetése” szempontjából eredménytelenül és hasztalanul. Igen, hasztalanul, mert sekélyes módon ismételgeti – és igyekszik ismételtetni velünk, nézőkkel –, hogy itt is emberek élnek. Ám ezt mindenki már jó előre tudta.

Filmje így nem több mint a számára nyújtott egzotikus körutazás (Közel-Kelettel; Egyiptommal, Marokkóval, Izraellel, Jordániával, Szaúd-Arábiával), de ezzel a nem túl épületes, sablonos albumával nem tudunk mit kezdeni.

Mázli

Korábbi kisjátékfilmes operatőri munkáit (Alvó, Most látszom, most nem látszom), illetve első (kisjátékfilm-) rendezését, a Szerencsés embert követően Keményffy Tamás első nagyjátékfilmjével a szatíra műfajára tette a voksát. Jól cselekedett, a – reméljük átmenetileg – végeszakadt remek magyar hagyománynak (A tanú, Csapd le, csacsi! stb.) ma momentán hiánya van, nem folytatása. A Mázli alkalmankénti elnagyoltsága, elvarratlanságai, kihagyott lehetőségei dacára éppen ezért mindenképpen díjazandó alkotás, és bízzunk benne, egy bíztató kezdet. A rendezőnek is és jó tollú forgatókönyvírójának, Hegedüs Bálintnak is.

Ógyarmat egy szegény, vegetáló (pusztuló) zsákfalu az osztrák-magyar határvidéken. Egy nap azonban rájuk mosolyog a szerencse: felfedezik, hogy a temetőjük alatt húzódik egy bőven folyó olajvezeték. Megfúrják és közösen elkezdik árulni a gázolajat, temetésnek álcázva az árusítást. A pénz dől, mindenki boldog és elégedett. Egészen addig, amíg mindegyik falusi a saját szakállára nem kezd el üzletelni, miközben megjelenik az olajtársaság embere is, hogy elsimítsa az ügyet. Miután elűzik, érkezik a rendőrségi kommandó, és az elszánt ógyarmatiaknak valami remek tervvel kell előrukkolniuk, hogy pünkösdi királyságuk ne érjen csúfos véget…

Az imponáló környezet- és jellemrajz mellett fegyelmezettebb történetvezetésre lett volna szükség, a kihagyott poénlehetőségek (ironikus viccforrások) jobb kihasználására. De ezt kellő rutinnal meg lehet tanulni. Úgyhogy: hajrá Keményffy (és társai), hajrá magyarok!

High School Musical 3. – Végzősök

A két korábbi, tévére gyártott rész magas tetszési indexe indokolta, hogy a gimnáziumi musicalfolyam trilógiává terebélyesedjen, és a mozivászonra kerüljön. A siker titka a „párválasztás előszobájába” lépő kamasz-felnőtt emberpalánták lelkivilágában keresendő. Az iskola és tanulmány fontos, de tinédzserként a csajozás/pasizás az első, amit nap mint nap megélnek a mai tinédzserek, s amire könnyes-vidám nosztalgiával gondolnak az egykoriak. Kár tagadni, az ilyen filmek kelendőek, az sem baj, ha énekelnek benne (sőt), a Grease még ma is milliókat ültet le a képernyők elé – még ha történetét nem is tartjuk túl épületesnek, (ön-ironikus) poén és sláger akadt benne bőven.

Azt nem tudjuk megjósolni, hogy a High School Musical-széria dalai mennyire válnak maradandóvá – valószínűsíthető, hogy a mostani tini közönség idősebb korában jólesően fogja dudorászni –, ám azt nehéz eltagadni, a film egyszerűségében (ha úgy tetszik: bugyutaságában) igenis szórakoztató.

A főhős Troynak (Zac Efron) és Gabriellának (Vanessa Anne Hudgens), az elválaszthatatlan párosnak végzősként szembe kell néznie azzal a szomorú ténnyel, hogy útjaik szétágaznak, hiszen a középiskola után mindketten más főiskolára mennek tovább. Összeszokott csapatuk többi tagjával színpadra állítanak egy musicalt, amelyben vágyaikról, elvárásaikról, félelmeikről és jövőbeli reményeikről énekelnek (és táncolnak).

Kenny Ortega, aki az 1993-as Hókusz Pókusz című filmje után megkapta azt a lehetőséget, hogy tavalyelőtt és tavaly megrendezhesse a Szerelmes hangjegyek 1-2. című filmeket, vagyis a High School Musicaleket, harmadszorra sem hibázik. De, hangsúlyozzuk, ez egy ilyen műfaj, miszerint születetten sikerre van ítélve.

Gengszterek fogadója

Az otthonában, Dániában elsősorban forgatókönyvei miatt (Wilbur öngyilkos akar lenni, Hogy szeretsz?, Testvéred feleségét…, Red Road, Esküvő után) számon tartott, eleinte dogmafilmes alkotónak álló, Anders Thomas Jensen a Mifune utolsó dala című rendezői debütálása után még 2000-ben készítette el a Gengszterek fogadója című „akcióvígjátékát”. Még mielőtt a hazánkban a közelmúltban bemutatott Zöld hentesek és az Ádám almái című szatíráiba belefogott volna. (Persze mindegyiknek a scriptjét ő vetette papírra.)

E szándékosan nem dogmás mozijában – hiszen a műfaji film készítését tiltja a Dogma kiskátéja, még ha kevert műfajokról is van szó (itt arról van szó). Négy koppenhágai bűnöző meglép a maffiavezértől csórt nagyobb összeggel. Céljuk, hogy külföldre meneküljenek, és ott tiszta lappal új életet kezdjenek. Azonban útjuk során egy kis falu határában lévő elhagyatott, romos állagú néhai vendéglőben kénytelenek meghúzódni. A film ezután egyrészről felfedi a szereplők meghatározó gyermekkorát, másrészről megmutatja, hogyan alakul át a személyiségük, miszerint mind (a kedves vidéki miliő kínálta) megnyugvásra és biztos pontra vágynak. A közösen felújított és üzemeltetett fogadóban azonban betoppan a gonosz főgengszter, és a pénzét követeli. Sőt…

A jól felépített karakterek átvezetnek ama – számunkra egyébként imponáló – kuszaságon, ahogy Jensen filmjében Guy Ritchie világa Jirí Menzel mágikus realizmusával és a Dogma nyersességével elegyedik. Tetszetős ahogyan a felpörgetett bűnözői dzsungel zaját elnyelik a szelíd falusi dombok.

Tekerd vissza, haver!

Akultikus státuszba emelkedett videoklip- és reklámfilm-rendező, Michael Gondry igen sajátságos nagyjátékfilmeket forgat: a Libidó – Vissza az ösztönökhöz, az Egy makulátlan elme örök ragyogása és Az álom tudománya nehezen sorolható a klasszikus keretek közé. (Nem baj, sőt.) Gondry főleg a képi fantáziára épít, képzelőerőben az új vígjátéki szkeccs-filmje sincs híján, felfogható egyfajta hommage-nak is, amiben a rendező tiszteletkört tesz gyermek- és ifjúkora meghatározó pop-kulturális filmjei előtt.

Merthogy az történik, hogy miközben Jerry (Jack Black) egy erőművet igyekszik szabotálni – ami állítása szerint elsorvasztja az agyát –, egy mágneses mező hatása alá kerül, és másnap, amikor meglátogatja a videotékában dolgozó legjobb barátját, Mike-ot (Mos Def), döbbenten azt tapasztalják, hogy az őt körülvevő erőtérnek „köszönhetően” letörli az összes kazetta tartalmát. Mike és Jerry elhatározza, hogy – a néhány megmaradt vevő igényeinek kielégítésére – újraforgatja a törölt videók tartalmát Jerry roncstelepén. Legnagyobb meglepetésükre a húszperces „átdolgozások” bombasikert aratnak.

A folyamatos filmgyártás produktumai vonzzák a New York-i közönséget, és nemsokára már nem csak ők, hanem a barátok, szomszédok sokasága is a „filmiparban” kezd dolgozni. Újraforgatnak rengeteg sikeres mozifilmet a Szellemirtóktól kezdve a King Kongig. Így végül nemcsak a videó-kölcsönzőt, hanem a közösségi életet is felvirágoztatják.

A mögöttes magvas tartalom (az emberek emberi filmekre és élményekre vágynak, nem baj, ha nem „top-kivitelűek”) eltűnik a túl sok apró viccelődés és utalás között, ettől és Black immáron sokadik azonos karakterétől eltekintve Gondry mozija sajátosan szórakoztató, ha korábbi filmkölteményeihez képest kevésbé marandó is. S külön köszönjük az olyan mozilegenda-cameókat, mint Danny Glover, Mia Farrow és Sigourney Weaver.