A huszárság gyökereit a Balkánon kell keresni, de világhírű fegyvernemmé Magyarországon vált: eredetileg ugyanis a török által szétvert balkáni fejedelemségekből a magyar határra szorult martalócok voltak. Hogy mégis hasznukat vegyék, gyakran bevonták őket a török ellen induló hadakba, ahol harcmodorukat eredményesen alkalmazták a török portyák ellen. Akik azonban nem tagozódtak be a magyar seregbe, kíméletlenül üldözték – mondta el a FigyelőNetnek Kedves Gyula alezredes, a Hadtörténeti Múzeum és Könyvtár igazgatóhelyettese.
Mozgékonyságukban az erejük
Mátyás király szervezte meg az első magyar huszáralakulatokat, eleinte még csak portyázásra alkalmas könnyűlovasságként. Komolyabb tényezővé akkor vált, amikor Mátyás uralkodásának második felében teljesen betagozódott a hadseregbe: sisakot, vértet, nehézfegyverzetet viselő könnyűlovasság vált belőle. A páncél ellenére a huszárság ekkor is megmaradt könnyűlovas egységnek, mert a nyugat-európai nehézlovasokkal összehasonlítva még mindig mozgékony, gyorsan reagáló fegyvernemet alkottak.
Huszárroham (forrás: MTI)
A magyar huszár „karrierje” a lőfegyverek elterjedésével kezdődött. A XVII. századtól kezdve a hadjáratok könnyen kiszámíthatóak voltak: gyors tüzelés, lassú hadműveletek jellemezték a kort, ahol óriási tömegek mozogtak csigalassúsággal. Gondot okozott a sereg ellátása. Hatalmas raktárbázisokat hoztak létre, de a rossz utakon az élelem, az utánpótlás nem tudott lépést tartani a haddal, a raktárakat ugyanakkor nem hagyhatták őrizetlenül, és az utánpótlási vonalak sem nyúlhattak több száz kilométerre.
Szívósságuk miatt váltak nélkülözhetetlenné
Az ütközeteket a tűzerő és a talpig vasba öltöztetett nehézlovasság döntötte el. A durva, csontos csatalovak az elsöprőerejű döntő rohamra kiválóan alkalmasak voltak, de nagy menetteljesítményre már nem voltak képesek. Ekkor értékelődött fel a huszárok szerepe, akik addigra levetették könnyű vértjeiket, hiszen a lőfegyverek ellen védelmet már nem nyújtottak. Ló és lovas is a hosszú menettávhoz, a nélkülözéshez szokott és alkalmazkodott, igénytelenségük kiválóan alkalmassá tette őket a portyákra, lesvetésre, az ellenség utánpótlási vonalainak támadására.
Volt egy emberi tényező is, ami igen keresetté tette a kiszámíthatatlan, kisebb csoportokban is döntésképes, portyázó lovasokat. A magyar huszárok a törökellenes harcokban hozzászoktak, hogy ott ártsanak az ellenségnek, ahol és ahogy tudnak: vadak voltak és kegyetlenek, nem ismertek irgalmat a pogánnyal, Isten ellenségével szemben. Nem voltak a központi ellátmányhoz kötve, mert vagy koplaltak akár napokig, vagy elvették amire szükségük volt a környék lakosságától.
Huszárok a francia elitegységben
Egy idő után egész Európában elterjedt ez a fajta könnyűlovasság. Bár háborút nyerni a huszársággal nem lehetett, de eleve vesztes helyzetből indult az, akinek nem volt: olyan eredményesen támadták, zavarták, pusztították az ellenség utánpótlását, hogy sokszor döntő ütközet nélkül is kivívták a győzelmet – fogalmaz az alezredes. A XVIII. századtól – magyar mintára – Nyugat-Európa legtöbb országa megszervezte a maga huszárságát. Franciaországban például Bercsényi Lászlónak, a „mi Bercsényi Miklósunk” fiának jutott ez a feladat az 1700-as évek első felében. A francia haderő legmodernebb haditechnikát használó egyik elitalakulatát a mai napig bercsényi huszároknak nevezik.
1902-ben készült fotó Becsei Jánosról és Kolompár Jánosról, egykori 48-as huszárokról
Miért éppen a magyar könnyűlovasság terjedt el a világban, amikor hasonló harcmodort alkalmaztak például a török szpáhik, az orosz kozákok – teszi fel a kérdést a szakértő. „Minta” ugyan lett volna bőven, csakhogy a keleti könnyűlovasok megőrizték „rablójellegüket”, képtelenség lett volna őket a reguláris hadseregekbe bevonni. A magyar huszárság viszont a több mint egy évszázados fejlődésnek köszönhetően úgy tudott együttműködni a hivatásos haderővel, hogy közben megőrizte szilajságát, gyors döntéshozó képességét és önállóságát.
Megsarcolták Berlint
Érdemes megemlíteni egy huszáros rohamot a történelemből, ami jól példázza e fegyvernem lényegét. A hétéves háború a XVIII. század közepén lángba borította Európát, a sokak által rettegett porosz hadsereg is mozgásba lendült. Miközben a hadak lomha mozgással „egymást keresték”, Hadik András 1758-ban mintegy kétezer magyar huszárral, körülbelül ennyi gyalogossal és néhány ágyúval egy „huszáros vágással” megszállta Berlint, a porosz fővárost. Stratégiai megszállásra természetesen nem is gondolhatott, de észrevette a lehetőséget, és lecsapott rá: erre is képesek vagyunk – üzente tettével az ellenségnek.
1902-ben készült fotó Huszár Pálról, egykori 48-as huszárról
Néhány napot maradtak a magyarok Berlinben, ahol jó keresztény módjára nem is gondoltak a fosztogatásra, beérték némi sarccal, és a dicsőséggel. Hadik hadművelete világítja meg igazán a korabeli huszárság értékét, váratlan húzásával romba döntötte az ellenség stratégiáját, demoralizálta, elbizonytalanította. Ez a harcmodor magyarázza, hogy a huszárság a magyar vitézség szimbólumává vált. Míg a gyalogos katona parancsra menetel, harcol, majd ismét menetel, addig a lovasé a dicsőség: elsőnek csap az ellenségre, ő szerzi meg a zászlót, nemcsak megteheti, de rá van kényszerítve, hogy önállóan hozzon döntéseket.
Az utolsó roham
Az utolsó dokumentálható huszárrohamot 1941. augusztus 16-án Nyikolajevnél vezényelte Mikecz Kálmán. A huszárcsapat erősítésként érkezett, az orosz állásokat kellett áttörniük a német katonák előtt, akik – saját bevallásuk szerint – hiába próbálták áttörni az orosz vonalakat. A karddal és géppisztollyal felszerelt lovasok egyetlen rohammal áttörték a frontot. Az elképedt szemtanúk beszámolói alapján úgy kerültek be a történelembe, mint akik karddal futamították meg a szovjet hadsereget.
A szemtanú beszámolója az utolsó huszárrohamról
„…Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, aki egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk! Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez.
Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtatott a széles síkságon. Seydlitz rohamozott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordult, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. A huszárkard, úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen….”
A szemtanú Erich Kern, német tiszt 1948-ban írta meg visszaemlékezését. Forrás: vitéz Mikecz Kálmán Honvéd és Huszár hagyományőrző Egyesület
