Gyilkosok és optimisták

Eastern Promises – Gyilkos ígéretek

Én írok levelet Önnek… – így kezdte sorait Puskin Tatyjanája (Anyegin, ugyebár). David Cronenberg (Erőszakos múlt, Pók, Karambol) orosz kisasszonya persze egészen más. Csak az indulásban találunk hasonlóságokat, azaz ebben a thrillerben szintén fontos szerephez jut az írás. (Igaz, itt a kezdő, nyers képsorokban hamar nyakát metszik a borbélyszékben az árulónak.)

Gyilkos ígéretek

A londoni kórház ambulanciájára beszállított, szinte agyonvert állapotos kamaszlánynál az ügyeletes nővér, Anna (Naomi Watts) ugyanis egy naplót talál, amit magához vesz, miután a tinédzserlány aznap este meghal (a babáját tudják csak megmenteni). Anna úgy dönt, utánajár a könyvecskében leírtaknak, így kerül kapcsolatba az angol főváros orosz maffiájának fejével (Armin Mueller-Stahl), annak fiával (Vincent Cassel) és testőrével/sofőrjével (Viggo Mortensen).

Cronenberg bűnfilmjei mindig jóval többet hallgatnak el, mint amit elénk tárnak, tulajdonképpen itt sem a cselekmény a lényeges, hanem minden, ami mögötte és körötte van. Kegyetlen, illúziók nélküli világba toppanunk – egyúttal feltennénk a költői kérdésünket: melyik valós világ nem az? –, minden rideg. A remek színészi játék takarja a rendező sztereotípiáit, kliséit, ami másfél óra nyomasztó – első osztályú – aggodalmat eredményez.
Jó ember vagy? Rossz? Megtudhatod.

Zűrös páros

A francia Vincent De Brus (Az ellenszer) rendező és társ-forgatókönyvíró „fordított alapállású” kémes-ügynökös komédiája nem indul rosszul. A balfék nyugdíjazott diplomata (François de la Conche) szerepében Daniel Auteuil-t várnánk, a csélcsap és adósságokban úszó világfiéban (Jean-Pierre Moindrau) pedig Christian Clavier-t. Ám éppen ellenkezőleg történik. Amikor azonban a történet beindul, minden sablonossá, fantáziátlanná és nehézkessé válik.

Zűrös páros

A két férfi – alkalmi szövetséget kötve, amelyben az exkövet a haza (Franciaország) szolgálatába állítja a menyasszonyához készülődő linket – Londonba utazik, hogy ott egy a grúz maffia által ellopott titkos orosz szuperfegyvert megvegyen. Ennyi a történet nagyjából, ami másfél óra unalmat takar. Ezt az sem tudja oldani, hogy a kamera egy percre meg nem áll, egy szimpla autóból történő kiszálláskor úgy siklik és fordul körbe, mintha jelentősége lenne. De nincs. Mint ahogy súlytalan marad John Cleese epizódszerepe is, kifejezetten értetlenül állunk szerepvállalása előtt, mert a szájába adott mondatokból teljességgel hiányzik a humor. Amiképpen az egész filmből.

i. e. 10000

A szerintünk méltánytalanul mostohán kezelt Holnapután című katasztrófamoziját követően a németajkú hollywoodi bevándorló, Roland Emmerich (jobb kinti munkája: A hazafi, rosszabb: Godzilla) úgy döntött, hogy elkészíti az „első” kalandfilmet, azaz a „történelem” korai keménylegényének meséjét. Merthogy ne tévesszen meg senkit a színes-szagos külső, ez a film egy mese.

i. e. 10000

Megállapíthatjuk, valószínűleg Emmerichre túl erős hatást gyakorolt Erich van Däniken „tudományos munkássága”, mert a végkifejlethez közelítve itt is Egyiptomba botlunk (Csillagkapu), meg homályos eredetű isteni uralkodókba, akik vagy az Atlantiszról, vagy az égből jöttek. Kiderül továbbá, hogy a gyaníthatóan európai őshegyeken és völgyekben vadászgató primitív eleink kortársai (afrikaiak, ázsiaiak) mind ügyesebbek és okosabbak voltak. Persze azért a diadalmas kalandhoz a vezért mi, „proto-európaiak” adjuk.

A főszereplő törzs sámánanyjának (Mona Hammond) jövendölése szerint az utolsó mamutvadászatuk napján támadnak a „négylábú démonok”, és véget vetnek a boldogságnak. Ám kerekedik majd egy hős, aki mindenkit megment (Steven Strait), köszönhetően a kékszemű lánynak (Camilla Belle), akiért szíve olyan hevesen dobog. És így tovább…

A film lehetett volna olyan nagy hatású alkotás, mint mondjuk a Tűz háborúja, megjeleníthette volna az Erik, a vikingben ironikus-vicces módon ábrázolt sötétségkorszakot (a „Ragnarököt”) – a film ez irányú óvatos lépkedési voltak számunkra a legizgalmasabbak –, de inkább a „schwarzeneggeri hagyományokhoz” csatlakozott, létrehozva a mai napok Conan, a barbárját és/vagy Vörös Szonjáját. Jól van, nem baj, de ha megváltjuk a jegyünket, ne számítsunk ennél többre.

Életek éneke

A muzsika tökéletesebb a szónál. Bereczki Csaba erdélyi zenészekről szóló tanulmánya legalábbis azt sulykolja, hogy ott, ahol a beszédet könnyen félre lehet érteni, és hamar pattan a gyűlölet szikrája, egyedül a zene képes arra, hogy szelídítsen. Még inkább: közvetítsen ember és ember között.

Életek éneke

Történik tudniillik, hogy miután távozik a földi porfészekből a környék legderekabb, legjobb cigány hegedűmuzsikusa (a mesterkélt fogalmazás oka: több és más, mint a prímás), összesereglik végső tiszteletét tenni minden zenészkoma. Cigány, román, magyar. A búcsút követően azonban huszonheten maradnak, és új bandát alapítanak – íme, a nagyember még holtában is hat –, a rendező-író ezeknek a zenészeknek (az új bandának) a sorsát kíséri nyomon, Erdélytől Párizsig.

A sajátosan (olykor: szándékoltan lassan) hömpölygő film, amit a hangjegyek fűznek össze, nem a képkockák. Az egymásra való fenekedést akkor hajíthatjuk sutba, ha megtaláljuk a közös kapcsolódási pontjainkat. Ilyen a zene, a hagyományok tisztelete. Böröczki sok újat nem mond, azonban amit közöl, élvezetesen, ízléssel és átéléssel teszi. És természetesen a nagyszerű erdélyi dallamok szintén a szívünknek kedveznek.

Juno

Azt nem tudjuk, hogy a korábban rúdtáncolással (kurválkodással) pénzt kereső, idén Oscar-díjat nyert forgatókönyvíró, Diablo Cody vajon a saját életéből merített-e, csupán sejtjük, hogy nem (nem egészen). Merthogy valahogy egy kissé mindenkit meg lehet érteni ebben a moziban. A vesztes- és nyertesfajtákat ugyanúgy. Hozzátesszük, a hétköznapi-kisvárosi tablóból nagyon hiányzik szerintünk az igazi suttyó, pedig bőven belefért volna.

Juno

A zseniális Thank You for Smoking rendezése után Jason Reitman ezúttal egy „ártatlan” tinédzserlány történetét tárja elénk. A tizenhat esztendős Juno MacGuff (Ellen Page) teherbe esik egy „lúzerlovagtól” (Michael Cera), pedig öntudatos teremtés, ám akkor egyszer nem védekezett. A lány abortusz helyett az örökbeadás mellett dönt. A megértő szülők (Allison Janney és J. K. Simmons) támogatásával és barátnői közreműködésével új szülőket keres. Loringék alkalmasnak is tűnnek a feladatra, de a megoldás természetesen más.

Akad itt bőséggel életigenlés, vidámság, optimizmus. És hát ugyan Cody története elég valóságos, a részünkről igen hiányoltuk a „sötét oldal” dominánsabb felbukkanását. Mert mint tudjuk: annak aztán bazinagy ereje van.