Oscar-esélyes film a mozikban

Cserbenhagyás

Tisztességesen átgondolt, igényes mintadarab Terry George – az Apám nevében és a Hotel Ruanda Oscar-díjra jelölt forgatókönyvírója, az utóbbinak rendezője is – drámája, a Cserbenhagyás. Azt persze nem állítjuk, hogy filmtörténeti jelentőségű, vagy hogy felülírja a filmezés szabályait, de kidolgozottsága, felépítése, nem utolsósorban: a színészi alakítások a tucatdrámákból kiemelkedővé teszik. Holott a témaválasztása – sajnos – hétköznapi: egy tragikus gázolás és annak következményei.

Történik ugyanis, hogy egy komolyzenei bemutatókoncertről hazafelé tartó négytagú Learner család – apa: Joaquin Poenix, anya: Jennifer Connelly, kislány: Elle Fanning – kisfiát (Samuel Ryan Finn) az út menti benzinkútnál véletlenül elcsapja Dwight Arno (Mark Ruffalo), aki egy Red Sox-meccsről ex-nejéhez (Mira Sorvino) siet a fiával (Eddie Alderson). S a történtek után nem áll meg. A veszteség szinte megtébolyítja Learnaréket, a normális életre a családfő szerint addig nincs reményük, amíg a gázolót (a gyilkost) el nem ítélik. A rendőrség teszetoszásága miatt a férj privátnyomozásba fog, és ügyvédi irodához fordul. Ahol a személyes ügyintézőjét úgy hívják: Dwight Arno…

George filmje a fentiek ennek ellenére – és egyéb kapcsolati csavarjai (az elgázolt fiú, majd a kishúg zenetanára Dwight volt felesége) – nem krimi, és a maga lehetőségeihez mérten megpróbálkozik az erkölcsi dilemma ábrázolásával. Természetesen ne legyenek illúzióink, a Cserbenhagyás nem megy el – mondjuk – A hetedik pecsét (rendező: Ingmar Bergman), vagy Az ötödik pecsét (rendező: Fábri Zoltán) morális mélységéig, a plázafilmek korában ez nem lehetséges. Ám kiváló színészeivel, kérdésfelvetéseivel tartalmas másfél órával lep meg bennünket. Ami ma ritkaság.

Kalandorok

Jó mozi a reklámfilmes Paczolay Béla első nagyjátékfilmje, a Kalandorok. Illetve: majdnem jó film. Szórakoztat – és el is gondolkoztat, többnyire emelt színvonalon. Éppen ezért nem értjük, miért „megy le kutyába”, azaz enged a közhelyek csábításának. Például, szerintünk nem elengedhetetlen kelléke egy road movie-nak a hulla és a cigányvajda (akkor sem, ha olyan kiváló színész formálja meg utóbbit, mint Kovács Lajos). Péterfy Gergely zömében jól megírt forgatókönyve, Paczolay sokszor megmutatkozó kreativitása alapján nem kellene ezekhez nyúlniuk, egyfajta „biztonsági játékot játszaniuk”.

Különösképpen, ha olyan színészekre támaszkodhatnak, mint a főszereplő-trió, az öreg róka Haumann Péter (a nagyapa), a kurrens Rudolf Péter (az apa) és az ígéretes pályakezdő Schruff Milán (a fiú), akik mellett a kisebb-nagyobb epizódszerepekben is olyan kiválóságok bukkannak fel, mint Pogány Judit, Bánfalvy Ági, Csomós Mari és Gáspár Tibor.

A Kalandorok elsősorban a három férfi filmje, merthogy a lakhatási problémákkal küzdő bárzenész apa (Rudolf) és szerencsejáték-függő fia (Schruff) azért autózik az erdélyi nagyapához (Haumann), mert a nagymama (Pogány) éppen kirakta a szűrét. Az utazós film róluk szól, arról az utazásról, ahogy az unoka és fiú Pestre hozná az apát (mert kizsarolja), de nyilván és valójában meg arról, ahogy egymáshoz közelítenek.

Sajnáljuk a történeti/műfaji rutinokat, amik kifejezetten ártanak a filmnek (unalmassá teszik), mert különben az utóbbi időszak egyik legjobban sikerült hazai filmjével van dolgunk.

Vágy és vezeklés

Bár csalódott lehet a Tim Bevan, Eric Fellner, Paul Webster producertrió, hogy a Vágy és vezeklés a hét Golden Globe-jelöléséből mindössze kettőt (a legjobb film a drámai kategóriában és a legjobb filmzene díja Dario Marianellinek) váltott valóra, az azért ténykérdés, hogy az esztendő egyik legjobb filmje kerül a hazai mozikba.

A „szerelmes eposznak” a múlt század harmincas évei, a készülődő második világháború ad – fenyegető – keretet. Ám mindez csupán a kiindulópont, mert ekkor történik, hogy az élénk képzeletű kamaszlány, Briony – tizenhárom évesen: Saoirse Ronan, tizennyolc évesen: Romola Garai, idősen: Vanessa Redgrave – ártatlanul megvádolja nővére kedvesét, Robbie-t (James McAvoy), ami tönkreteszi a fiú és a testvér, Cecilia (Keira Knightley) szerelmét – és: gyökeresen felforgatja mindnyájuk életét.

Christopher Hampton forgatókönyve mintegy követi a Jane Austen-i brit írói hagyományokat, értve ezalatt, hogy a boldogságkeresésre fókuszál az angol vidéki miliőben, annyi lényeges különbséggel, hogy ebben az esetben a révbe érés „nem jön össze”. A tragikus sodrás, a nagyszerű színészi alakítás a romantikus érzelmekre kevéssé fogékony nézőket is képes magával ragadni.