A hét filmjei: mit rejt a moziputtony?

Bűbáj

A Bűbáj az úgynevezett olyan „modern” mesefilmek vonulatába tartozik, amik engednek az önirónia-szarkazmus „csábításának”, legalább annyira szólnak a felnőtteknek, mint a kisebbeknek, és meg vannak tűzdelve filmes idézetekkel (például: Shrek-sorozat, Csillagpor). Itt – a Disney-emlőkön nevelkedett (Goofy, Tarzan, 102 kiskutya) rendező – Kevin Lima a klasszikus, hercegkisasszonyos, fehérlovas-herceges, gonosz boszorkányos mesét vegyíti a mai tinédzsermozik világával, vagyis a „légy laza” mindent átható parancsával. Rutinjának, arányérzékének köszönhetően ezt igen szórakoztató módon teszi, azaz mindegyik típusú film rajongója talál a filmben szeretni valót, a romantikus hajlamú néző ellágyul, és drukkol az ifjú párnak. A röhögős filmek kedvelője meg jó fajta poénokon göcöghet.

A két, a képzeletbeli és a valós világ úgy vegyül, hogy a gonosz Narissa királynő (Susan Sarandon) száműzi rajfilm-birodalmából Giselle hercegnőt (Amy Adams), zavarja a kishölgy dalos boldogsága. A mesebeli királykisasszony Manhattanbe csöppen, a kezdeti ijedelem és tapasztalatok után egyre jobban támaszra, és persze nagy vonzalomra, talál a valóperes ügyvédszépfiú oldalán. Ám a helyzet fokozódik: a világok határát átlépi a szerelemszomjas mesebeli herceg-jegyes, majd a gaz cselszövő királynő is…

Mindamellett, hogy a színészek igazán önfeledt és élvezetes alakításokat nyújtanak, elsősorban a két különböző világ adta poénok, helyzetkomikumok viszik előre a filmet. Más kérdés, hogy ki-ki eldöntheti, melyik a jobb hely, a túlracionalizált New York, vagy a mesék emberközpontú birodalma? A jelzőkkel nyilvánvalóan mi állást foglaltunk.

Mézengúz

A Beowulf – Legendák lovagja egyetlen komolyabb vetélytársának számított a tengerentúlon a Mézengúz, Steve Hickner (Egyiptom hercege) és – például a Shrek vakegerét megformáló – animációs filmes, Simon J. Smith mozija. A „ravaszul” (jó érzékkel) a mikulási ünnepkör idején a mozikba zümmenő Mézengúz Magyarországon valószínűleg szintén megszorongatja a skandináv harcosokat (a film 3D-s változatával persze nem tud versenyre kelni), köszönhetően a mesére szomjazó ifjúságnak – és a szüleiknek. Ők legalább annyira vágynak a fantázia világában beteljesülő létigazságra, miszerint arra, hogy a jó és az igazság (mindig) győz. A Mézengúz az idősebb korcsoport kívánalmait be is teljesíti, ám ez egyben a hibája, a bírósági tárgyalóterem párharca vagy Larry King felbukkanása egy kisgyerek számára értelmezhetetlen. Az amerikainak is, a magyarnak meg pláne.
A moziban ugyanis a bájos és jogharcos virágboltos Vanessával barátságot kötő méhecske, Barry B. Benson (a repülő rovarok egyedítése némiképp Z, a hangya című animációra emlékeztet) rádöbben, az emberek lenyúlják a fáradságos munkával összehordott mézet (és virágport), ezért úgy dönt, beperli a humán fajt.

Az erkölcsi tanulság levonása közben – ezt a kisebbek is megértik – főleg az érettebb mozinézők szórakoznak jól, hála az igényes viccelődésnek, a remek szövegeknek. A film érezhetően erre összpontosít (érezhető, hogy egy humorista vetette papírra), a történet, de főként a látvány nem emelkedik az átlagos fölé.

Persepolis

Egészen más típusú animációt kínál a Persepolis című alkotás. Az iráni születésű Marjane Satrapi „mesél” kamaszkori teheráni éveiről, az érzelmektől átszőtt „dokumentumanyagot” Vincent Paronnaud rajzfilmes teszi mozgóképessé. Satrapi az iszlám fundamentalisták hatalomra jutásának idején volt kamasz és lány – mondhatni kétszeresen nehezített sorsú állampolgár. A szabadszellemű, Marxszal és a vallással dialogizáló, punk zenét hallgató, leány és családja elhagyni kényszerül a hazáját. De amíg Iránban üldözték őket, addig a látszólagos nyitottságára olyan büszke Európa igazi be- és elfogadásukra képtelen. Maradnak, amik nem akarnak: perzsiai csodabogarak.

A franciák idei Oscar-jelöltje – bátor döntés, de nagyon meglepődnénk, ha a film nyerni tudna a legjobb külföldi alkotások között – erőteljes mozi, ezt erősíti a kétpólusú színvilág (a fekete-fehér), olyan „kaland”, amiben a tanulság egyben szembesítés az elkényelmesedett társadalmak számára. Tudjuk, itt is nehéz az élet, de számkivetettnek, sehova nem tartozónak lenni rosszabb. Szóval nemcsak erőteljes: kellemetlen.

Boldog új élet

Egészen más szempontból, mint a Persepolis kamaszlánya, de szintén két világ határán áll (vagyis a senki-földjén) a Boldog új élet című magyar mozi főszereplője (az amatőr Kaposvár környéki roma fiú, Orsós Lajos alakítja). A színházi direktorként ismert Bogdán Árpád debütáló filmje a 38. Magyar Filmszemlén (az idein) rögvest megkapta a kiváló Simó Sándor emlékére létesített elsőfilmes rendezői díjat. Erős egyéniségének köszönhető, hogy a film egyben maradt, pedig mint a főhőse sorsa széthullásra hajlamos. Az intézeti cigánylegény (a nevelde Bogdán személyes élménye) a „szabad” életbe lépve nem találja a helyét, holott munkával, lakással (kicsivel és lepukkanttal, de mégiscsak létezővel) – és barátnővel rendelkezik. Homályos gyermekkora – utógondozójától (Kovács Zsolt) megkapja múltja dossziéját – és a fénytelen jelen ütközik benne. A közös: az elmosódottság.

A film erőssége nem a hitelesség, az ábrázolás mikéntje – az erősen szubjektív – hanem a képek, a hangulat és a zene – amiért a szerző-előadó Membran megkapta a legjobb eredeti filmzenének dukáló elismerést – együttállása. Ez serkenti arra a nézőt, hogy elgondolkodjon az emberi kapcsolatok kialakításnak és megőrzésének bonyolultságán. Mert a téma (intézetis fiú) és a miliő (romos, lerongyolt lakótelepek, gyárak stb.) hidegen hagyhatja.

Anyád lehetnék

Amy Heckerling rendezőnő filmkomédiái a romantikus társkeresés és a nem egyszer tapló vígjáték között lavíroznak: Nicsak, ki beszél!, Spinédezserek, Európai vakáció, Lúzer stb. Ezúttal engedett az előbbi csábításának, és serpenyője a szerelmes csillogástól megbillent. Kár. A kamaszodó lányát egyedül nevelő, munkahelyi kihívásokkal küszködő tévéműsor-szerkesztő negyvenes anya, Rosie és az ifjú színész, Adam feléledő, majd erősödő vonzalma kapcsán nem a bonyodalom – a mi fog történni (ami nagyjából kiszámítható) –, hanem a hogyan lett volna a lényeges. Heckerling pazarló, nem igazán hagyatkozik Michelle Pfeiffer és Paul Rudd komédiás tapasztalatára, pedig van nekik. Inkább azt bizonygatja, hogy negyven körül igenis lehetséges a boldogság. Csakhogy görcsös igyekezete ezzel szöges ellentétben áll.