A hét filmjei: újfent szoronghatunk

Akad ijesztős film a bolygónkat támadó idegen létformáról is (Invázió) és olyan háborús dráma, ami a közel-keleti apokalipszisbe kalauzol (A királyság). Ellentételezésként egy simlis nagydumás színes bőrű rádiós életrajzi filmjében (Mondd, testvér!) oldódhatunk fel. Esetleg megbámulhatjuk Jessica Alba fenekét (A kabalapasi), vagy a “tengerből előtámadt kislányt” (Medúzák).

Inland Empire

David Lynch-csel úgy vagyunk, hogy nagyon szeretjük, amit látunk, de nem értjük. Oké, a Straight Story – Az igaz történet szögegyenes meséje érthető volt, mi elsősorban a mester Twin Peaks – Tűz, jöjj velem!, a Lost Highway – Útvesztőben és A sötétség útja – Mulholland Drive című filmjeire gondoltuk. S persze az álhülyét játszottuk, hiszen – ha röviden és tömören kívánjuk a gondolati sommázást felfejteni – ezen filmjeit (ha nem is tökéletesen, de) értjük, afféle beavatástörténetek, misztériumjátékok.

Inland Empire

Ezt a vonulatot erősíti az Inland Empire, amelynek éppenséggel megpróbálhatjuk elmesélni a történetét, de ez – szinte – reménytelen vállalkozás. Ez a film legalább annyira kép, hangulat és misztérium, mint cselekmény, ami ráadásul a linearitás hiánya következtében teljesen másodlagos és nem filmszervező erő. Azért megpróbálkozunk.

Nikki Grace (Laura Dern), a zenitjén túlhaladott hollywoodi filmsztár egy főszerep révén mintegy utolsó esélyt kap a sorstól, hogy sztárstátuszába visszakússzon. Ám készülő filmjéről kiderül, hogy egy elátkozott lengyel produkció – a két korábbi főszereplő meggyilkolása miatt soha nem mutatták be – újrája, és a forgatáson fokozatosan a fikció és a valóság összekeveredik, a celluloid- és a valós élet végzetesen egymásba gabalyodik.

A zseniális színészi jelenlétek – Dern mellett Jeremy Irons, Justin Theroux és mások – talán azért is olyanok, mint amilyenek, mert Lynch napról napra rögtönözte a forgatókönyvet (persze nem olyan nemtörődöm módon, mint a Jancsó–Hernádi kettős tette a Kapa–Pepe-filmjeiben), és a hangulat, a miliő megteremtésével sok teret hagyott a tehetségük számára. Szorongató, élmény Lynch új filmje. Nemhogy napokig, hanem évekre megfogja elménket és szívünket. De lehet az is, hogy az igazságára az utolsó pillanatban jövünk rá.

Invázió

Viszonylagosan egyszerű képlettel operál az Invázió című amerikai ijesztgetés. Felfoghatjuk – a bolygónkat koncepciózusan és nagy titokban elárasztó idegen lények támadásait prezentáló filmek – az Az Androméda-törzs és, mondjuk, az X-akták kombinációjának. Ezekben a Földre visszatérő és szétrobbanó űrsikló (lásd: a Columbia 2003-as tragédiáját) darabjai olyan idegen vírussal szennyezettek, amelyek akaratlan, kívülről vezérelt „zombivá” alakítják a fertőzött embereket. (Akik amúgy átalakulva kerülik a fajtársak elleni erőszakot, beköszönt a világbéke, tálibok és tengerészgyalogosok, palesztinok és zsidók borulnak egymás nyakába.)

Invázió

A vegetáló (és ijesztő) embersereg között egy, csak egy leány – Carol, a pszichológusnő (Nicole Kidman) – van talpon a vidéken, meg a kisfia, Oliver (Jackson Bond) valamint orvos szerelme (Daniel Craig) és annak a cimborája (Jeffrey Wright). A harc tulajdonképpen Carol immunis kisfiáért folyik, akire elvált és vérszerinti és persze fertőzött apja (Jeremy Northam) szemet vetett.

Miután Carol szintén megkapja a kórt, nem hunyhatja le a szemét, mivel a zombivá alakulás alvási fázisban történik. És tulajdonképpen ezek a film leghátborzongatóbb percei, amikor az ember átérzi annak a kínját, hogy többnapos ébrenlét után sem aludhat el, különben vége. Vagy említhetnénk azt a szívbe adott adrenalin-injekciót is, amit Oliver kénytelen saját anyján eszközölni. Brrr.

Egyébként átlagos – de azért kellő izgalommal feltuningolt – inváziós rémfilmet láthatunk, amiben bár szájbarágós, de pacifista lelkünknek tetszetős a mondani való: az ember akkor normális, amikor nem normális, ha irtja egymást.

A királyság

Az elsősorban színészként ismert Peter Berg (legutóbb: Füstölgő ászok) igazgatta A királyság csak első ránézésre „terroristafilm”, sokkalta inkább Michael Mann rendező korábbi akció-thrillerjeivel (A bennfentes, Collateral – A halál záloga és Miami Vice) rokonítható, semmint – példának okáért – a Sziriánával. Azaz az ezúttal producerként és társ-forgatókönyvíróként jeleskedő Mann ismét a „kedvelt” bűnvilágába ruccant.

A királyság

Bergnek minden rendezői rutinjára szüksége van, hogy elhitesse, itt most a közel-keleti közéleti pokolbugyorba szállunk alá, hogy (kézi kamerás, vagyis igen intenzív) képet kapjunk a dölyfös nyugat és az iszlám fundamentalisták élethalálharcáról. Történik ugyanis, hogy egy rijadi (szaúd-arábiai) terrorista bombatámadásban száz amerikai civil pusztul el szörnyű módon, és amíg a diplomaták vívják a parttalan csörtéiket, egy FBI-ügynök (Jamie Foxx) hamarjában elitgárdát verbuvál, és a helyszínre repül, hogy a rendelkezésére álló szűkös idő alatt a tettesek nyomára akadjon. Mindeközben otthon és a messze földön többnyire minden hatóságot irritál, egyedül egy helyi rendőrkapitánnyal (Ashraf Barhom) tud normális viszonyt kialakítani, így alkalmi szövetségben jutnak el a további merényleteket tervező szélsőséges terrorsejtig és a (valódi) gyilkosig.

Mint hírlik a filmet a 2003-as – az igazi – rijadi és az 1996-os khobari bombázások ihlették. Ám tagadhatatlanul akkor a legintenzívebb, amikor nem a politikai motivációkkal „maszatol”, hanem szimplán az emberi aljassággal foglalkozik. Az alkotók persze igyekeznek minél többet adagolni „az idegen kultúrák nem érthetik meg egymást, ergo az öldöklés elkerülhetetlen” toposzából. Ez egyfelől bírhat uszító hatással, másfelől többekben helyeslést válthat ki, miszerint minden területen – így a filmvásznon is – jól oda kell sózni.
Mindettől függetlenül A királyság izgalmas és élményszerű (realista) két órával ajándékoz meg bennünket, főképpen az érzékeinkre hatva, nem az elménkre.

—-Oldódásképp: A kabalapasi, Mondd, testvér!, Medúzák—-

A kabalapasi

Jessica Alba elkészítette eddigi pályafutása legvacakabb filmjét. A történet lényege, hogy az érzelmekre képtelen Charlie-ról (Dane Cook) női körökben futótűz-szerűen elterjed az a pletyka, hogy aki vele kefél, hamarosan megtalálja élete igazi párját – aki, nyilván, nem ő. Hősünk eleinte élvezi a viruló fiú kamaszfantáziában a földi Paradicsommal felérő kegyelmi állapotot – csak szex és más semmi –, ám aztán megismeri Camet (Alba) – és szerelmes lesz. S vele akarja leélni az életét, és nem szeretné ha „áldása-átka” folytán az első ágycsatájukat követően ezt mással tenné.

A kabalapasi

Sok-sok (túl sok) lihegés, alpári vicc és Alba kisasszony imponáló és majdnem fedetlen hátsója (ami talán megéri a mozijegy árát) nem kárpótol az unalmas – kiszámítható, felejthető – történet ellenében, és hiába nyilatkozott úgy a formás szépség, miszerint na, végre egy hús-vér figurákkal teli romantikus komédia, meg kell cáfolnunk: a film sem nem érzelmes, sem nem humoros. Pláne valós emberekkel teli. Inkább érzelgős és bugyuta. Beszédes, hogy A kabalpasi legnormálisabb (legvalósabb) és legszerethetőbb alakja a filmszerinti Cam marihuánától elhülyült öccse, Joe (Lonny Ross).

Mondd, testvér!

Jó ideje a zenés biográfiai filmek lázában ég Hollywood – Ray, A nyughatatlan, Dreamgirls –, vagyis hát ha a produceri iroda eséllyel kíván indulni a februári szoborosztáson, mostanában a muzikális életrajzokra koncentrál. Kasi Lemmons rendezőnő (Az ösztönember) Mondd, testvér! című filmjéből hiányzik a zene, pontosabban nem úgy van jelen, mint az említett korábbi filmekben, hanem inkább háttér, és inkább a film az Intim részek című vagabond Howard Stern-opussal rokon. Merthogy mind a két mozi egy-egy rádiós szpíker – MC, vagy mikrofonvirtuóz – életét követi nyomon. Szerintünk a Mondd, testvér! jobb és átfogóbb. Nem azért, mert teljes, „elejétől a végéig” képet kínál – Petey Greene (Don Cheadle) „munkásságát” a rádiós bemutatkozásától a haláláig követi – hanem, mert nem anekdotikus, nem töredezett, jól felépített, és nagyszerű színészek játszanak benne. És valamit nagyon jól visszaadott a kor hangulatából (bár mi tagadás, a film végi összegző kitekintő írásoktól – kivel mi lett – általában véve lúdbőrözik a hátunk. Tessék ezeket a kérdéseket megoldani a filmben, vagy lepje homály).

Mondd, testvér!

A sztori a pitiáner bűnözőből a színes bőrű hallgatóság körében elképesztő népszerűséget kivívott Greene történetét meséli el, persze, szubjektív módon. Fix „pont” Martin Luther King 1968. április 4-i meggyilkolása, illetőleg, hogy az utána következő feketeforrongás lehűtése a rádiós érdeme, a történések zöme azonban a fantázia műve. Arra építkezik, hogy a washingtoni szövegláda mindenféle mutatvány nélkül pusztán önmagát adta, őszintén beszélt az emberekhez. A filmben mindez elsősorban a menedzseréhez-barátjához, Dewey Hughes-hoz (Chiwetel Ejiofor), másodsorban a barátnőjéhez, Vernellhez (Taraji P. Henson) fűződő viszonyaiban tárul fel.

A film, amellett, hogy komoly mélységeket kíván megmutatni – az utolsó harmadában túlságosan is, a vége felé melankolikussá válik, a sors nagy kérdéseit kezdi firtatni, mint barátság, hivatás, küldetés, egyenlőség satöbbi, rosszul –, jól alkalmazza az igényes poentírozás feloldó lehetőségét, azaz sok lehetőségünk nyílik együtt nevetni a főhőssel (a betokosodott és egyébként egyáltalán nem vicces) hatvanas-hetvenes évekbeli Amerikán. A Mondd, testvér! emlékezetes film, minőségi munka. Telve az élet sok színével. Amin aztán együtt sírunk, együtt nevetünk.

Medúzák

Az úgynevezett fajsúlyos, „művész-” filmek – nekünk jobban tetszik az alkotói film kifejezés – közül való az izraeli Shira Geffen és Etgar Keret Medúzák című drámája. A magánéletben is társrendezők a manapság oly’ bevált több szálon futtatott cselekmény receptjét követik (lásd: Alejandro González Inárritu munkássága, Korcs szerelmek, illetve Bábel). Tehát adott egy lábtörött menyasszony (Noa Knoller) és vőlegénye (Gera Sandler), egy a „tengerből előtámadt” kislány (Nicole Leidman) és pótanyja (Sarah Adler), illetve a zsörtölődő öregasszony (Zaharira Harifai) és szobalánya (Ma-nenita De Latorre) története. Ami természetesen összeér, mert ilyen a világ Tel-Avivban is, hogy minden mindennel összefügg.

Medúzák

A rendezőpáros amellett, hogy a párbeszédeket igyekezett sok humorral fűszerezni (sikeresen), a tengert választotta szimbólumul (sablonosan), mint a folyton kavargó, kiszámíthatatlan, de cseppenként mégis egymásba fonódó élet megfelelőjét. Vagyis hát keveset bíznak a nézőikre, pedig nézhetnék annyira felnőtteknek őket, hogy alkalmasint önálló gondolkodásra képesek.