A nagy képregény-átirat dömpingben – hogy csak az utóbbi évek terméséből szemezzünk: 300, Superman visszatér, X-Men – Az ellenállás vége, Batman: Kezdődik!, Fantasztikus négyes és Sin City – A bűn városa – elérkezett az ideje annak, hogy (momentán) trilógiává kerekedjen a mutáns óriáspók csípte Peter Parker sagája (azért momentán, mert már érik a negyedik, legalábbis jól értesült hírforrások és rajongók tudni vélik).
Tagadhatatlan, a rajzos kockákat könnyedén lehet transzformálni storyboardá, ami, ugye, a film előszobája. A Marvel Comicsos Stan Lee, aki olyan további héroszok és mítoszok atyja, mint Hulk és Fenegyerek, teremtménye új kalandjait ismételten a korábbi két rész rendezője, Sam Raimi (Rossz álmok, Gyorsabb a halálnál) dirigálta, speciális familiáris „mörcsendájzingban”, vagyis, hogy egyik alkotótársa a bátyja, Ivan. Aki ennek előtte már közreműködött a Pókember-képregények vászonra történő adaptálásában (harmadik testvérük a jobbára a Xena-tévésorozatból ismert színész, Ted).
Eredeti cím
:
Spider.Man 3;
amerikai, 2007; 156 perc;
Rendező: Sam Raimi;
Forgatókönyvíró: Stan Lee és Steve Ditko képregénye alapján Alvin Sargent, Sam Raimi, Ivan Raimi;
Operatőr: Bill Pope;
Zene: Christopher Young; Producer: Avi Arad, Laura Ziskin, Grant Curtis;
Szereplők: Tobey Maguire, Kirsten Dunst, James Franco, Thomas Haden Church, Topher Grace
Mozistart: május 3.,
Forgalmazó: InterCom;
Honlap
Sam Raimi, a Pókember 1-2. rendezője, társ-forgatókönyvírója a sugárfertőzött ízeltlábú megmarta mutáns legényember rajzolt alapjához hűen – talán túlságosan is – ragaszkodva harmadjára az eddigi legnagyobb megpróbáltatásnak veti alá a hősét. A Peter Parkerből lett „emberi pókot” nem a hasonlóan szuperképességű gonosz rosszakarói sodorják a legkomolyabb bajba, hanem önszíve. Felbukkan ugyanis egy szépleány, a metropolisz rendőrfőnökének a gyermeke, Gwen (Bryce Dallas Howard), aki felülírja a fiúnak a nagy szerelme, Mary Jane (Kirsten Dunst) iránt táplált érzelmeit; ráadásul az apja pusztulása miatt nekibúsult és bosszú-ittas egykori jó barát (James Franco) nem állt el a megtorlástól, és magára ölti a Zöld Manó páncélját.
A bajokhoz társul, hogy egy távoli tengerparton bujkáló szökött rab is fenyegető veszélyeket hordoz, nemkülönben egy szaglászó firkász-detektív, és előkerül egy rend – egyébként nagyon dögös – fekete pókember-mez, ami nem pusztán külsőre, hanem belsőleg is átalakítja a Pókembert. Ezekhez képest a Homokember (Thomas Haden Church) és Venom (Topher Grace) jelentette galád ármánykodás (a világuralom, persze) szinte már-már csekélység, bohó gyermeki játszadozás.
Az amerikai premiert megelőzően a világban nyolc ázsiai országban debütáló harmadik rész a maga félmilliárd dolláros költségvetésével minden idők (jelenleg) legdrágább akciófilmjének számít, de az előjelek kedvezőek (pláne, hogy a korábbi epizódok is busásan megtérültek), a Pókember 3. Japánban tartolt, Dél-Koreában és Hongkongban pedig a valaha volt legjobb nyitónapot produkálta (és többet hozott a konyhára, mint az előző részek együttesen). A pók-mozi azonban megosztja a fanok népes táborát.
Akad, aki szerint túl sok a líra (a vacakolás meg az érzelem) – ebben szerintünk is van némi igazság –, mások ellenben úgy látják, a hős érettségéhez és összetettebb jelleméhez tartozik a „hamleti önmarcangolás” (na jó: a lágyabb és intellektuálisabb vonulat megerősödése). Mindenképpen újdonságnak mondható, hogy a tétovázó és leginkább saját magából fakadó kétségektől és sötétségtől gyötört (ógörög mintákon alapuló) pozitív figura ekkora hangsúlyt kap (Raimi mintegy órát szán erre a két és fél órás játékidőből). Pánikra azért semmi ok sincs: izgalmas látnivaló, szemkápráztató akciójelenet van a filmben bőven.
