Az egész úgy négy-öt éve kezdődött. Az egyik hétvégén nagy elszántságomban autó híján gyalogosan indultam snowboardozni a legnagyobb magyar síterepre, Bánkútra. Kezemben a deszkával az erdőben fölfelé sétálva ütemes csattogásra lettem figyelmes a hátam mögött, és hamarosan utol is ért a zaj forrása. Hátranézve egy lányt láttam meg, aki sílécekkel jött fölfele a keskeny és viszonylag meredek ösvényen. Önkéntelenül kicsúszott a számon: „Neked meg mi van a lábadon?” Túralécek voltak.
Az első impulzust egy újabb követte. Januári túránk során a Magas Tátrában többször találkoztam az időjáráshoz képest szokatlanul lengén öltözött, felfelé a legnagyobb hóban is látszólag könnyedén haladó síelőkkel. Míg mi a letaposott nyomban lépdelve sokszor térdig elmerültünk a hóban, addig ők akár a nyom mellett, a szűz hóban haladva is erős tempót tudtak diktálni. Felérve rövid pihenő és a kötéseik átállítása után elindultak lefelé hatalmas s-eket rajzolva a lejtők havába. Minden korlát és kötöttség nélkül, amerre kedvük tartotta. Ezt látva elhatároztam: ide még visszatérek, ahogy láttam: túrasível!
Fókabőr is kell
Készülni kellett. A felszerelés beszerzése volt az egyik nagy feladat. A lécek leginkább a hagyományos sílécekhez hasonlítanak. Szélesek, hosszuk kiválasztásánál pedig éppúgy a testmagasság és a sítudás játssza a meghatározó szerepet. A lényegi eltérés a kötések kialakításában van. A kötés két fő pozícióban rögzíthető. Az egyikben a hagyományosnak mondható lesikló kötéseknek megfelelően rögzíti a bakancsot, de a másikban a befogott cipő sarka – általában a kötéssel együtt – el tud emelkedni a léctől, ezzel lehetővé téve a járáshoz hasonló mozgást. Kis megszokást ugyan igényel, de nem vészes dolog. 
Szükséges még egy úgynevezett fókabőr, amelyet a hegymenetek előtt a léc talpára feszítve és felragasztva egy előre csúszó-sikló, de hátra még a meredek hegyoldal haván is megtapadó felületet kapunk. A fókabőrt érdemes a lécekkel együtt beszerezni, így a pontos méretezés nem lehet gond. A két síbot, vagy inkább a két teleszkópos túrabot is elengedhetetlen. Az összecsukhatóság jól jön, mikor a hátizsákra csatolva kell hoznunk-vinnünk a felszerelést. A síbakancsokból is újat kell beszereznünk, mert a hagyományos síbakancsokkal a hosszuk miatt szinte képtelenség járni, ezért speciális túrasíbakancsra, vagy egy műanyaghéjas alpesi túrabakancsra lesz szükség. Nekem ez utóbbi kiválóan alkalmasnak bizonyult a feladatra.
Cél a képosztaleves
Mivel egyik barátom sem ért rá, így egyedül vágtam neki a kalandnak, nem sokkal az emlékezetes tátrai orkán után. Budapestről indulva az első napot sajnos teljes egészében az utazásra kellett fordítanom, a havas, jeges utakon csak lassan haladtam, végül délután lett, mire elértem Poprádot, és elfoglalhattam a szállásom.
Másnap délelőtt indultam a poprádi elektricska állomásra, hogy Ótátrafüredig vonatozzam. Innen viszont már kitűnő a terep, havas erdei ösvények, meredek túristautak, széles völgyek várnak. Egyfelől a műfaj nagyszerűsége, hogy a térképen bárhová rábökhetünk, se felvonó, se jelölt pálya nem feltétel, másrészről ott, ahol nyáron szikákon át, tavak mentén, láncokba kapaszodva lehet csak haladni, most mindent betakart a mély hó, és a puha fehérségbe öltözött völgyeken bárhová feljuthatunk. Természetesen, ahogy a nemzeti parkokban általában, illik és a saját biztonságunk érdekében ajánlott a túristaútvonalakon, térkép szerint haladni.
Ezúttal annál is inkább aktuális, hogy többen óva intettek, lavinaveszély van! Az ötös készültségi skálán hármas szinten áll, óvatosnak kell lennem. A napi cél: kétezer fölé és vissza. Tovább amiatt sem nagyon lehet, mivel a chaták fölötti utak le vannak zárva. 
Felragasztottam hát a fókabőrt, beléptem a kötésbe, és indulás! Eleinte sűrű erdőben haladtam, meredeken emelkedve próbálgattam új felszerelésem korlátait. Meglepően jól működik a fókabőr, és hamarosan kiderült, több réteg ruha is felesleges rajtam, muszáj nekivetkőzni. Még szerencse, hogy a lesiklásban használatos sínadrágot eleve otthon hagytam, inkább „túrásan” öltöztem. A fenyvesek fölött a szélesebb völgyek felé vettem az irányt az említett lavinaveszély miatt. A meglévő, ilyenkor szokásos hórétegre az utóbbi hetekben több méter friss hó esett. Az egymáson megcsúszó rétegek jelentik a veszélyt.
A fölöttem lévő felhőréteg takarja a meredek falakat és a csúcsokat, így csak hallottam, de nem láttam a meg-megszakadó hótáblákat. A különös, mély hang előbb erősödött, majd minden esetben elhalt, csupán a felhőből kitűnő és lendületükből hamar vesztő apróbb görgetegeket láttam. Emellett élvezetes a mászás, jutalma pedig a fenti szikrázó napsütés, és a Téry-menedékházban (2015 m) kapható forró káposztaleves! Rövid pihenő után lefelé, a meredek falon inkább a gyaloglást választottam. Viccesnek tűnt, hogy én vagyok, aki csak felfelé síel. Persze a nyugodtabb részeken én is felcsatoltam. Sötétedett, mire leértem, viszont volt, aki csak ilyenkor indult felfelé! Megkérdeztem, és kiderült, hétköznap lévén, jobb híján munka után fel, reggel le. Ez a helyi túrasízők ritmusa. Az elektricskán már csak a vacsorára tudtam gondolni.
Második nap
A következő reggel korábban keltem, mert a bemelegítő nap után hosszabb utat terveztem bejárni, ami sikerült is. Tátralomnic felől egyenesen fel a lanovka vonalán a csúcs irányába, majd körbe keletnek a Zöld-patak völgye felé. A hó akkora, hogy az eredeti turistajelzések a szintje alatt vannak, így helyenként ideiglenesen felszögelt jelzések igazítanak útba. Sokáig követtem néhány mély lábnyomot, majd idővel utol is értem a túrázókat, akik már trikóra vetkőzve küzdöttek minden egyes lépéssel, mivel a mély hóba combig belépve komoly kihívás a következő. Egy méterrel magasabbról, a lécekről üdvözöltem őket, és eszembe jutott, hasonló helyzetben voltam még én is januárban. Miután tisztáztuk, jól vannak, csak fáradtak, mentem is tovább, mert időközben délután lett, és nem akartam sötétedés után ismeretlen helyeken barangolni.
Ha síelés…
akkor országajánlók, beszámolók, linkgyűjtemények, folyamatosan frissülő hójelentés – tájékozódjon a FigyelőNet Sívilág mellékletéből.
Örültem, mikor megláttam egy imbolygó fejlámpa fényét, és a tulajdonosától megtudtam, nincs messze az út, ahonnan már lejutok a buszmegállóig. Egy kisebb bukásban még részem volt, de nem zavart, úgy tűnt, megmenekültem! Az úton lecsatoltam, és gyalogosan indultam a megálló irányába, ahol kiderült, nem érdemes várnom, le is sétálhatok egy darabon.
A túrasízés tehát kipróbálva, tetszik is nagyon, remélem hamar felcsatolhatom a léceket újra! Már csak az kell, ne csak egyedül legyek. Azaz: túrasíre magyar!
