Csütörtöktől a mozikban: Lúzer SC

Adam Sandler ciki. Legalábbis esztéta-, vagy egyszerűen normálisember-társaságban illő mélységesen lenézni, megvetni, cikizni. Aztán persze, amikor – mondjuk – az alkohol oldja a feszültséget és a nyelvfékeket, akkor hamarjában kiderül, hogy tulajdonképpen mindenki nézi. Kicsit úgy van vele az ember, mint a testi szükségleteivel, teszem azt, egy jó flatulálás (fingás) kínos, ám milyen jól esik. És persze senki sem élvezhet mentességet a kényszere alól. Szándékos a hasonlat, hiszen Sandler filmjeiben a szagos-bajos folyamatok kiemelt jelentőséget kapnak, mintegy előszeretettel viccelődnek velük, mert olcsó, ellenben tényszerűen hatásos poénok forrásai (nem véletlen, jegyzem meg, hogy kimerülés-kiürülés esetén olyan elmés showmanek is idekapnak, mint Fábry Sándor).

Sandler-film, Sandler nélkül

A Lúzer SC olyan Sandler-film, amiben nem szerepel a „mester” (csak egy villanásra teszi oda kontúrját). De mégis az. A filmet egyik kedvenc figurájáról, az idegbetegen káromkodó, viszont bikamód lövő golfozóról Happyről Happy Madison Productionsnak nevezett, számos filmet gyártó cége jegyzi, direktora a (tengerentúlon) közismert komédiás rendező, Dennis Dugan (Nemzetbiztonság Bt., Nő a baj, Beverly Hills-i nindzsa), aki az egyik Sandler házi karmester is egyben (Apafej, Happy, a flúgos golfos). És hát a témaválasztás: a balfékek (szerencsétlenek, vesztesek, könnyített testnevelésre járók stb.), akik a végére természetesen világot váltanak, de legalábbis megmutatják, ergo mindenképpen megdicsőülnek.

A hamis vesztes profin játszik

Ehhez kell egy álvesztes, Gus (régi Sandler-kedvenc és cimbora: Rob Schneider), aki köré szerveződik két valódi lúzer, egy kínos frizurás örökszűz videotékás, Richie (David Spade) és egy orrpiszkálós béna újságkihordós legény, Clark (Jon Heder). Ők hárman megalakítják minden idők legbénább baseball csapatát, csatlakozik hozzájuk egy secondhand gyökerű (ex-gyökér) pénzeszsák, Mel (Jon Lovitz), és az egyre félelmetesebb és győzhetetlenebb team arra tőr, hogy megnyerje a fődíjat, azaz egy csúcsszuper baseballstadiont. A bonyodalom forrása az, hogy Gus hamis vesztes – profin játszik, csak neki köszönhető a kompánia előrejutása –, diákkorában maga is előszeretettel élcelődött a bénák rovására, és erre – jaj, ó, jaj – fény derül.

A Lúzer SC gagyi, olcsó (altesti) poénokkal terhelt, ellenben azt adja, amit a „klasszikus” Sandler-filmek szoktak: a felsőbbrendű énünket nyugodtan könyvtárba küldhetjük, míg nyáladzva vihog bennünk az ösztönlény.