Kortársai és a következő 100 év művészei közül sokan speciális tükrök és lencsék segítségével készítették képeiket. Volt egy korszak a festészetben, amikor a mesterek arra törekedtek, hogy műveik minél tökéletesebben hasonlítsanak a valóságra. Főként a flamandok, és az olaszoknál Caravaggio művei annyira realisták, hogy már-már fotográfiának tűnnek. Az utóbbi években merült fel a gyanú a kutatókban, hogy e mögött valami „trükk” lehet. A gyanú megalapozottnak bizonyult.
Caravaggio, Van Dyck, Vermeer, Memling, Raffaello, Velázquez, Ingrés és mások tükrökből és lencsékből álló optikai rendszerekkel vetítették vászonra a kiválasztott témát, és ezt a képet rajzolták körül, majd festették ki.
Roberta Lapucci, a firenzei egyetem tanára publikált erről több cikket, amelyekben elmélete alátámasztására számos tényt sorol fel. Az optikai rendszerek alkalmazása ugyanis nyomokat hagyott a kész festményen. Nagyrészt olyan hibák fedezhetők fel rajta, amelyek a lencsék beállításával kapcsolatosak. A festőnek el kellett mozdítania azokat, hogy a kompozíció más-más részletekre fókuszáljon. De ez a változtatás az egységes perspektíva rovására ment.
Szemléletesen kimutatható ez például Caravaggio Emmauszi vacsoráján, amelyen a közeli kezek kisebbnek látszanak, mint a távolabbiak, a gyümölcsök a kezekhez viszonyítva aránytalanul kicsik. A másik hiba a lencsék kezdetlegességéből adódott. Az akkor használatosak ugyanis homorúak voltak, és fordított képet vetítettek a vászonra. Jobb oldalon mutatták, ami a valóságban baloldalon volt, és fordítva. Példa rá ugyancsak Caravaggio balkezes Bacchusa. David Hockney amerikai művész szintén eljutott arra a véleményre, amelyet Lapucci képvisel. Szerinte ezzel magyarázható, hogy a XVI. század festészetében annyi balkezes portré van. Később, az optika fejlődésével, ezek eltűntek.
Az elmélet mellett szól az is, hogy Caravaggiónak nincsenek saját kezű rajzai vagy tanulmányvázlatai. Úgy állíthatta be modelljeit, mint rendező a színészeket, majd megfestette a vászonra vetített képmásukat. Később sok művész használta ezt a technikát olyan mozdulat, vagy arckifejezés rögzítésére, amelyet egyetlen modell sem tudott volna olyan sokáig tartani, mint ameddig a festő megfesthette volna.
A technika alkalmazásáról annak idején a festők hallgattak, mert a vaskalapos akadémikusok nem kedvelték a „kis fényes üvegkorongokat”, és könnyen eretnekséggel vádolhatták használóikat.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
