Délkelet-ázsiai utazásunk harmadik epizódja arról az országról szól, melynek nevét előitéletek és furcsa érzések nélkül nem is lehet kimondani, Kambodzsáról. Nem is tudnám felfűzni egy szálra az élményeket. Kaleidoszkópszerű ábrák jönnek. Mert hogyan vegyem egy kalap alá a főváros erőlködő forgatagát, a nyomor közepén trónoló királyi palotával, a Pol Pot rezsim emlékeit, a békés, fehérhomokos tengerparttal és Angkor sirnivalóan szép templomait? 
Az nevet, aki utoljára nevet
A XII. században épült várost egy győzelem emlékére alapították. Ez mindig jó alkalom. A tájokat verték agyon a khmerek, azonban előbbiek pár száz évvel később feltámadtak halottaikból, és bosszút álltak. Az idő homálya jótékony köddel vonja be az eseményeket, lehet spekulálni a miérteken, az viszont biztos, hogy a levert khmerek – mint az indiánok a Machu Pichut -, elhagyták Angkort a dzsungel gondjaira bízva azt, és másutt próbáltak szerencsét.
A város fallal körülvett síkságon terül el, melyen háznagyságú fejekkel díszitett, ma is látható kapukon keresztül áramlott az élet ki és be. Ma is ezeken lehet behatolni. A dzsungel szeszélyes dajka volt. A kisebb epületeket az órias trópusi fák terjeszkedő gyökerei összeroppantották, a nagy templomokkal, szentélyekkel azonban nem bírtak. 
Az eredetileg valószínűleg homokszínű, mára megfeketedett angkori templomok hatalmas kövekből épültek olyan tornyokkal, melyek a tengerparti homokból csöpögtetős technikával várat építő kislány kezei alatt születnek. Hosszúak, magasak, kecsesek – és érzekiek. Az alkotók nem fukarkodtak a munkaórákkal. Angkor Wat, a fő templom – mely egyébként a világ legnagyobb temploma – faragásokkal, domborművekkel díszitett többszintes építmény, legfelső, meredek lepcsőkön megközelíthető szintjén pedig négy medence található. Erre már valamennyien felhúzzuk a szemöldökünket.
Az utak, promenádok itt-ott ma is kivehetőek, részben rajtuk haladhatunk a több tucat műemlék között. Mivel városról van szó, egy nap kevés a “kipipálásához”, de ha rászánjuk azt a második esetleg harmadik napot, felszalad párszor az a szemöldök. Az utolsó pillanatban vagyunk. Már épülnek egymás torkában az ízléstelen luxushotelek szaunával, jacuzzival, de még, most még keves a turista.
Emlék és valóság
A bájosan hangzó Phnom Penh a világ egyik legszomorúbb, máig fel nem dolgozott történelmű városa. Különös érzés egy olyan helyre érkezni, melyre gyerekkorunk vérfagyasztó rádiós és televíziós híradásain keresztül emlékezünk. Ennek vége. Ránézésre ez is csak egy távol-keleti város.
A tekintet vonzó elemek – értsd vár, emlékmű, diadalív – talán kevesebben vannak, mint máshol, de itt vannak a mindig utazó, dudáló, evő emberek, és az olykor megvetett, alkudozó kereskedők, utcai árusok, akik élettel töltik fel az üres utcákat. És a helyi jellegzetességek khmerre fűszerezik Phonm Penht. A járdán rendelő “természetgyógyász” borszeszégőn üvegkupakot izzít, majd a rizsszőnyegen fekvő hátára nyomja. Látom, ahogy összehúzódik a bőr, és az üvegcse odafeszül – gyógyít. Segédmotoros kerékpárjukat taxiként aposztrofáló és hirdető “taxik”, ha nincs fuvar elfekszenek gépeiken, vagy marihuánát esetleg hölgytársaságot kínálgatnak. Háromkerekű üveg vitrint maga előtt tolva, jégen hűlő tisztított gyümölcsöket árul egy férfi. Nálunk száraz virágdíszként használt ernyősvirágú növénykéket árul egy asszony tökmag gyanánt ropogtatni. 
A vízizű magokkal a szánkban érkezünk a folyópartra. Ez már más. Szép korzó kandeláberekkel, csecse kávéházakkal, jó étlappal, amott meg a kötelező királyi palota. Belépő ellenében megtekintehető a színes, aranyozott épületekből álló rezidencia, melyről nem tudom eldönteni, hogy szép-e vagy csak “más”. De mindenképpen kellemes élmény.
A Vörös Khmerek egykori főhadiszállásáról ez biztosan nem mondhato el. A börtönné, vallatóvá alakított hajdani iskola ma múzeum, ahol nyomon követhetjük milyen messzire is ment mindösze 30 évvel ezelőtt Pol Pot. Rémálom.
|
Az Angkort építő királyról elnevezett tengerpart volt többszólamú utazásunk konyakja és kávéja. A selymes homokkal borított part szinte szűz. Nincsenek toronyhotelek és ékszerüzletek, taxik és Armani-boltok. Viszont vannak mozgó árusok, akik szuvenírokat, nyakláncot, karkötőt, effélét árulnak, valamint nyálcsorgató rákokat nyárson, zöld citrommal, fehérborssal és mennyei tintahalat chillipaprikával. És persze akad tenger és nap.
Este nyitnak a bárok a hűvösben sejtelmesen kellemes homokba dugott bárszékekkel – csak fel ne boruljunk – és helyi sörrel, melyet magátol értetődően Angkornak kereszteltek el.
