Amikor hallgattam a megújuló közrádió első napját, furcsa remegés vett erőt rajtam: hol felugrottam az izgatottságtól, hol leültem figyelni, idegesen görgettem a műsorújságot, hogy mikor lesz érdemes újra bekapcsolni a rádiót (nem ám utólag meghallgatni a műsorokat, a rádió nem podcast, élőben mégiscsak jobb követni a sugárzást). Az életünk egy időutazás, az életünk egy multiverzum – olyan sok hasonlatot mondtunk már mostanában a közös hétköznapi és történelmi időnkre,
Hadd kezdjem személyesen: egy messzi-messzi galaxisban, 2010 és 2012 között külsős munkatársként készítettem anyagokat a Bartók Rádió kulturális műsorai számára. Nehéz lenne elmesélni egy mai fiatalnak annak a súlyát, hogy milyen az, amikor az embert huszonévesen felhívják a Magyar Rádióból (engem történetesen Győri László), hogy itt-ott olvasta az írásaimat, és menjek be próbamunkákat készíteni a Bródy Sándor utcába. Ez a két szűk év két szűk év volt az életemből – mégis minden pillanatában úgy gondoltam, az elköteleződés hosszútávú, hiszen azt láttam, a Rádió nem csupán egy munkahely, hanem egy olyan műhely, ahol az idősek kinevelik a következő generációkat, akik tisztelettel tekintenek a megelőzőkre. Bárcsak így lenne ez máshol is.
míg 2012-ben a Magvető Kiadóban kezdtem el dolgozni (és ez így van a mai napig). Kiderült, hogy a Rádióval mégsem lettünk egymásnak teremtve; viszont a Rádióban tanultam meg szerkeszteni, és ott tapasztaltam meg először, hogy mit jelent az, ha a munkáddal nem csak egy munkahely számára termelsz, hanem hivatásod van, amely egy nagyobb láncolat része.
