Nem akartam ma már posztot írni, de egészen váratlan dolog történt.
Nem az, hogy este meghallgattam Tarr Zoltán beszédét az Ünnepi Könyvhét megnyitóján. Ennél lényegesen perverzebb dolgokat is szoktam csinálni késő este.
„A váratlan az volt, hogy a beszéd egy pontján” engem is elfogott valami. „Nem tudom pontosan, mi.” „Talán a meghatottság.”
Talán a gyomorsav. Talán az a ritka pillanat, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy „álmodunk-e, vagy hallucinálunk”, vagy helyezkedünk.
Én azért el szoktam tudni dönteni.
Mert tényleg szép dolog, amikor egy miniszter bocsánatot kér. Olyan, mint amikor a hentes egyszer csak nem csap rá a kezedre a bárddal, hanem azt mondja: elnézést, az elmúlt hosszú években talán indokolatlanul vágtam le minden ujját, de mostantól emberként tekintek magára. Az ember ilyenkor meghatódik. Főleg, ha már nincs mivel tapsolnia.
És persze megértem az emelkedettséget. Van abban valami tragikomikusan magyar, hogy valaki leírja: „amióta irodalommal foglalkozom”, azóta „csak afféle megtűrt lény vagyok a világ perifériáján.”
Ez a mondat a magyar kulturális finanszírozás legőszintébb ars poeticája.
Szóval igen, amikor valaki azt írja, hogy
egy percet sem töltöttem a szigorúan vett írói létem során olyan rendszerben, amely ne kezelte volna magas lóról az irodalmat,
akkor nem vitatkozom. Legfeljebb hozzáteszem, hogy az, aki valaha megélt az az írásból Magyarországon ebben a rendszerben, az sosem volt megűrt. Inkább a kiszolgáló személyzet része.
Mégis, ha egyszer csak megjelenik valaki a színpadon, és azt mondja:
bocsánat,
akkor a magyar irodalmi emberben megmozdul valami. Nem a remény. A remény már régen elment pörköltszaftot hordani nyugatra. Inkább valami régi reflex.
Hiába, az irodalmár romantikus lélek.
„Boldog vagyok és szomorú.”
Én is.
„Boldog vagyok, hogy mindüknek szólt most ez a bocsánat.”
A kánaán kapujában állunk.
Csakhogy van itt egy apróság.
A magyar kultúra legnagyobb mecénása az állam.
Hol hosszabb, hol rövidebb. Hol narancssárga, hol piros-fehér-zöld szalaggal átkötött. Hol nemzeti, hol európai, hol függetlennek mondott. De vályú.
Most természetesen mindenki ellenálló volt. Ez különösen szórakoztató. Budapest az utolsó liberális bástya volt, mondják lelkesen külföldi megfigyelők, mintha ez a magyar elit különös erkölcsi bátorságából következett volna. Nem abból következett. Budapest azért maradt kvázi liberális város, amiért Berlin is a nácik hatalomátvétele előtt: mert nagyváros.
A magyar kulturális finanszírozás megértéséhez nem elég Orbánig visszamenni. Vissza kell menni odáig, hogy Magyarország a saját polgárságának jelentős részét – köztük a modern magyar kultúrát finanszírozó zsidó iparosokat, vállalkozókat, kiadókat, mecénásokat – meggyilkolta, deportálta, kifosztotta. Ezt az osztályt nem váltotta fel semmi organikus. A helyére az állam ült.
Aztán jött a kommunizmus, és a magyar irodalom egy része fizetési rendszerré változott. Díjak, ösztöndíjak, lakások, utazások, státuszok. Aczél György három T-je: tiltott, tűrt, támogatott. A magyar író megtanulta, hogy nem az olvasóhoz megy először, hanem az államhoz. Hogy a könyv előtt van a kuratórium. Hogy a mondat után jön a pecsét.
Politikai ízlés szerint.
De attól még ne tegyünk úgy, mintha a magyar irodalmi élet egyik fele a hegyekben harcolt volna partizánként, a másik fele pedig a minisztériumi folyosón hordta volna a töltényt. A kép ennél sokkal rondább. Sokan köpködték a rendszert délelőtt, aztán délután szépen elzarándokoltak a pénzükért valamelyik állami intézménybe.
Ki lehet kérni, mennyi pénzt kaptak a szabadságharcos kiadók az elnyomó NER alatt. Ezek nyilvános adatok.
Arcpirító, hogy ellenállónak brandeli magát például a volt kiadóm.
A magyar ellenállás egyik legfontosabb helyszíne a PIM/PKÜ kifizetési osztálya volt.
És mielőtt valaki félreérti: nem kívülről beszélek. Dolgoztam állami pénzből működő lapnál, a Petőfi Kulturális Ügynökséghez tartozó magazinnál. Nem gazdagodtam meg belőle, és nem közöltem olyat, amit lelkiismereti okból ne közöltem volna. Pontosan tudom, miről beszélek. Csak én legalább nem adtam elő mellé, hogy a Bastille-t ostromlom állami belépőkártyával a nyakamban.
A magyar irodalmi élet belterjes. Családnevek, kapcsolatok, műhelyek, asztaltársaságok és öröklődő pozíciók között mozgunk, aztán csodálkozunk, hogy aki nem ebből jön, az nem érzi otthon magát.
Én első generációs értelmiségi vagyok. Vidékről jövök. A szüleim gyári munkások voltak, a nagyszüleim parasztok. Nem budapesti szalonokban tanultam meg, kinek mit kell mondani egy könyvbemutatón, miközben mindenki pontosan tudja, ki kinek a kije.
Ezért nem is illek bele igazán egyik ellenálló társaságba sem. A nemzeti oldalhoz nincs közöm, mert a világnézetem, a családi hátterem, az egész reflexrendszerem kizárja, hogy egy nacionalista, szélsőjobbra csúszott hatalmi gépezettel azonosuljak. A liberális elit pedig legfeljebb addig szereti az ilyen embereket, amíg hasznosak. Addig megtűr. Dolgozz, írj, hozz anyagot, hozz presztízst, hozz háborút, hozz halált, hozz egzotikumot, hozz olvasót. Aztán köszönjed meg szépen, hogy dolgozhattál nekik ingyen.
És most, amikor úgy tűnik, hogy talán politikai változás jöhet, már hallani is a visítást a vályú körül. Írószervezetek és szakmai egyesületek párbeszédet kezdeményeznének a leendő kormánnyal. Kiadók jelentkeznek, hogy az állam vásároljon kortárs könyveket a könyvtáraknak. Természetesen közpénzből. Természetesen tőlük. Természetesen a kultúra érdekében. Természetesen most már a jó embereknek.
Írók boldogok és szomorúak. Hátha.
Hát persze.
Nem azért visszataszító ez, mert a könyvtáraknak ne kellene könyv. Dehogynem kell. Hanem azért, mert ugyanaz a reflex dolgozik tovább. Nem az, hogy építsünk végre fenntartható kulturális rendszert. Nem az, hogy egy kilencmilliós országban talán nincs szükség több tucat irodalmi folyóiratra, amelyet közpénzen tartunk életben, miközben az olvasó eltűnt, a könyv luxuscikk, az író pedig egyszerre bohóc, koldus és közellenség.
Hanem az, hogy most mi jövünk.
Most a mi szerzőink kerülnek könyvtárba.
Most a mi kurátoraink döntik el, ki létezik.
Ezért nem tudok igazán meghatódni. Vagyis meghatódom, csak közben számolom az evőeszközöket.
Úgyhogy legyen öröm. Legyen bizakodás.
Legyen úgy, ahogy a miniszter ma megígérte.
De közben azért tartsuk az illúzióinkat lehetőleg zárható szekrényben.
Mert én már sok mindent láttam ebben az országban.
És attól tartok, itt nem az acél fog folyni, Örkény elvtárs.
∗
Ez a tárca Szeifert Natália-idézeteket tartalmaz.
