A darab lenyűgöző erővel szembesítette Bécs nagypolgári közönségét önnön hipokrita attitűdjével, a nyugati társadalmak operalátogatással lázadó konformista világával. A nézősereg minél harsányabban fújolt és fütyült a bemutatón, annál dermesztőbben tüntetett Kirill Serebrennikov némán világló igazsága. A Putyin-rendszer Oroszországában éveket házi őrizetben töltött művész megnemalkuvása, könyörtelen kitartása – a napjainkat szelíden, ám szabadíthatatlanul ölelő álszentség bemutatása mellett – sokkoló volt a teremben helyet foglalóknak: ők csak Don Carlost akartak. Olyan inkvizíciót, amely fölmenti azokat, akik meg tudják venni a drága jegyeket. Azokat, akik a pénztártól való távozás után igazságot nem fogadnak el.
Az, ugye, világos, hogy e héten nem tehetek mást, mint hogy műbírálatot vezetek elő a világhíres osztrák opera előadásáról, ha már vasárnap oda vezetett az utam a Puskás Aréna helyett, miután fogadást vesztettem Gulyás Mártonnal szemben. Derűs kíváncsisággal vittek el a győztesek a neves intézménybe, így a Magyarország–Törökország Nemzetek Ligája-találkozó helyett Giuseppe Verdi darabját követhettem figyelemmel.
Természetesen a bevezetőben előadott kritikarészlet csupán karikatúrája annak a progresszív iskolának, amely normatív értéknek tekinti az előadás befogadhatatlanságát, azaz teljesítménynek tekinti, ha sikerült nehezíteni a kultúrához való hozzáférést a sokaság számára. Az orosz művész ezt a munkát velem szemben valóban sikeresen elvégezte, amennyiben keveset voltam képes megérteni a produkció első részéből. Csakhogy végül ez nem roncsolta az élményt, aminek részletezését majd még elvégzem, ám előbb esztétikai szempontból értékelem az áriák előtti napon elfogyasztott tyúkpörköltet.
