Az újkori magyar történelem zavarbaejtő fejezete a Kun Béla nevével fémjelzett Tanácsköztársaság. Az I. világháborús vereség sokkjában, amikor már sejteni lehetett, hogy a „történelmi Magyarország” napjai meg vannak számlálva, a kommunisták 1919-ben 133 napra magukhoz ragadták a hatalmat, és a feje tetejére állították az országot. A káosz közepette maguk is kaotikusan működtek, korábban nem látott ütemben adták ki az új – sokszor a régieknek tökéletesen ellentmondó – rendelkezéseket, hitvallásukat tekintve azonban végig következetesek maradtak.
Ebben a vallásüldözés is kiemelt szerepet kapott. Ahogy Csunderlik Péter írja a Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című könyvben, a baloldali radikálisok a katolikus egyházat a régi Magyarország talán legfőbb támogatójának tartották, mely ráadásul jelentős földbirtokállománnyal rendelkezett. Nem utolsósorban az iskolákból is száműzni akarták a vallásos nevelést, a kommün tette meg az első rohamlépteket idehaza a szekularizált oktatás felé.
A Tanácsköztársaság egyházpolitikájáról meglehetősen sok információ maradt fenn, a (szélső)jobboldali kurzusoknak köszönhetően viszont leginkább az égett be a köztudatba, hogy vezetői mozikká és mindenféle bűnbarlangokká akarták átalakítani a templomokat, és minden papot felakasztottak volna, ha nem csak 133 nap jut nekik az ország élén. E híresztelések egy része megmarad a rémhírek szintjén, másoknak viszont akad valóságalapjuk.
A Tanácsköztársaság vezetői még abban a hitben éltek, hogy a kommunizmus egyik pillanatról a másikra valóban az emberiség új korszakát nyitja meg, amelyben a vallásos hit a régi, letűnt és felszámolandó világhoz tartozott, ami el is fog tűnni, és ezt az állam eszközeivel kell elősegíteni
– foglalta össze Dr. Fazekas Csaba, a Miskolci Egyetem tanszékvezető oktatója. Vele beszélgettünk a Tanácsköztársaság valláshoz és egyházakhoz fűződő viszonyáról.
Egyházi Lenin-fiúk legendája
A hatalom megragadása után a Tanácsköztársaság hadat üzent az egyházaknak, a kormány szerepét betöltő Forradalmi Kormányzótanács és radikális baloldali hívek hozzáláttak, hogy a vallást a közügyekből a privát szférába száműzzék, és felekezettől függetlenül megtörjék az egyházak befolyását és uralkodó pozícióját. Ezen a ponton rendre megjelennek azok a vádak a szélsőjobbtól, hogy a proletárdiktatúra „zsidódiktatúra” volt, lévén a népbiztosok (a Tanácsköztársaság miniszterei) közül sokan zsidó származásúak voltak. Több történészhez hasonlóan azonban Fazekas Csaba is kijelentette, hogy az egyházüldözést Kun Béláék új, önként vállalt kommunista identitása indikálta, az nem függött össze a Tanácsköztársaság vezetőinek származásával. „A diktatúrát nem »a zsidók csinálták«” – húzza alá.
Tény, hogy a kommün támogatói és funkcionáriusai közül sokan voltak zsidó származásúak, ennek ugyanakkor a történész szerint társadalomtörténeti magyarázata van, például az, hogy az asszimilációban csalódott rétegek körében népszerűvé váltak a radikális nézetek.
De Kun Béla is nyilvánosan megtagadta zsidó származását, tehát ezt a szempontot elvetném. Megjegyzem, ugyanilyen rossz ízűnek gondolom, ha a fasiszta vagy nemzetiszocialista rendszerek vezetőinek keresztény hátterét emlegetnénk
– mondta Fazekas Csaba.
Ez esetben viszont adódik a kérdés, hogyha a proletárdiktatúra minden vallást ellenségesen kezelt, miért csak a katolikus hitűek elleni atrocitásoktól hangosak a visszaemlékezések. Fazekas elmondta, hogy a diktatúra egyházpolitikája minden felekezetre lecsapott, a római katolikus plébániák ugyanúgy megszenvedték azt, mint a protestánsok és az izraelita hitközségek. Az üldöztetés súlyosságát az olyan tényezők befolyásolták, hogy az adott egyháznak mennyi vagyona, ingatlana, intézménye, mekkora személyzete volt, de az is például, hogy a kommün helyi képviselői milyen szigorral viszonyultak hozzájuk. És bár a történelmi Magyarország európai viszonylatban rendkívül sokszínű vidékként él az emlékezetben, etnikailag és felekezetileg nagyon is tagolt ország volt. A Tanácsköztársaság esetén nem szabad arról megfeledkezni, hogy a diktatúra alig több mint négy hónapos fennállása alatt csak az ország nyugati és középső területeinek egy részét tudta ellenőrzése alatt tartani, ahol a katolikusok jelentős túlsúlyban voltak, így sokkal inkább ki voltak téve a kommün haragjának – mondta a történész.
A diktatúrát túlélők közül többen nem is haboztak kijelenteni, hogy a Tanácsköztársaság idején „keresztényüldözés” zajlott az országban. Ezt látszólag alátámasztja Csunderlik is, aki a Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című kötetben arról ír, hogy a kommün vezérei „az egyházellenes küzdelem vezetésére létrehozták a Vallásügyi Likvidáló Hivatalt a baloldali radikálisok Prohászka Ottokárja (…) az antiklerikális csodafegyvernek tartott Fáber Oszkár vezetésével”. Nagyon úgy hangzik, mintha egyházi területre szakosodott Lenin-fiúkról lenne szó, Fazekas Csaba azonban igyekszik lehűteni a kedélyeket. Mint mondta, az utókor (ellentétes előjelekkel) hajlamos azt hinni, hogy a Tanácsköztársaság valamiféle előzetesen megfogalmazott program alapján, szisztematikus alapossággal igyekezett felszámolni az egyházakat és a vallásosságot. A valóságban erről szó sem volt, az egyházpolitikát az ötletszerűség, a kapkodás és néhány esetben kifejezetten a káosz jellemezte. „Ez egyébként logikusan összefügg azzal, hogy a nagyszabású ideológiai elméleteket sokkal könnyebb volt hangoztatni, mint azt végiggondolni, hogy a gyakorlatban egyáltalán megvalósíthatók-e” – magyarázta Fazekas, aki szerint ezt az állítást jól illusztrálja a likvidáló hivatal is, aminek a neve bár félelmetesen hangzik, valójában nem sok vizet zavart.
A Vallásügyi Likvidáló Hivatalnak nemcsak a hatásköre volt tisztázatlan, hanem sokáig még az elnevezése is. A helyi tanácsokból létrehozott likvidáló bizottságok tagjai több szempontból sem voltak a Lenin-fiúk megfelelői, alig volt köztük elkötelezett kommunista, többségüknek tisztviselőként, jogászként lett feladata az egyházi vagyon államosítását végző testületekben való szerepvállalás. Gyakran merült fel egyébként, hogy nem a kellő lelkesedéssel és alapossággal végezték a munkájukat, vagy épp túlzottan elnézőek voltak az egyházakkal szemben
– mondta Fazekas, hozzátéve ugyanakkor, hogy az egymást gyakran követő és az előzőt pontosítani hivatott rendelkezések sem teremtettek tiszta viszonyokat abból a szempontból, hogy az egyházak vagyonából mit és milyen szempontok alapján kell köztulajdonba venni.
Templomok és bűnbarlangok
Mai tudásunk szerint kilenc katolikus pap esett áldozatul a vörösterrornak, rajtuk kívül egy kivégzett és egy börtönben elhunyt apáca volt az áldozatok között. Ugyanakkor sok egyéb atrocitás is ért egyházi kötődésű személyeket. Fazekas példaként hozta azt az esetet, amikor a júliusi, románokkal szembeni ellentámadás során megvádoltak két református lelkészt, hogy lepaktáltak az ellenséggel, halálos ítéletük végrehajtását csak a gyors visszavonulás hiúsította meg. A fizikai erőszakon túl fontos szerepet játszott a zaklatás és a megfélemlítés is, amit szinte minden egyházi személy átélhetett. Még az olyan prominensek is, mint a túszként lefogott Mikes János szombathelyi püspök, a házi őrizetbe helyezett Prohászka Ottokár és a palotájából kilakoltatott Csernoch János esztergomi érsek.
A fenti, megtörtént esetek mellett sok olyan atrocitást is a kommün számlájára ír ugyanakkor az utókor, melyek a valóságban nem vagy nem pontosan úgy mentek végbe, ahogy a kánon zengi. A leghíresebb ezek közül az, hogy az új rendszer gyökeresen új szerepet szánt a templomoknak. A Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című könyvben írtak szerint Lányi Ede feljegyzéseiben tűnt fel először hír, miszerint „a Forradalmi Kormányzótanácsnak – és különösen Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztosnak – szándéka volt, hogy a templomokban színházakat, mozikat és bűnbarlangokat rendezzenek be, és a terv csak a vallásos magyar nép tiltakozására hiúsult meg. A Forradalmi Kormányzótanács megijedt a várható következményektől, és ezt követően terjesztették el, hogy ez csak álhír volt.” A valóságban erről szó sem volt, ezt a kommün hivatalos lapjában, a Vörös Ujságban is igyekezett tisztázni a hatalom egy A templomokat nem rekvirálják című írásban, de a Forradalmi Kormányzótanács is foglalkozott az üggyel. A rémhír alapja az lehetett, hogy a diktatúra első heteiben a Budapestről a vidéki városokba érkező „teljesen tájékozatlan fiatal agitátorok” valóban hangoztathatták a templomok mozivá alakításának szükségességét, a legfelsőbb szinteken azonban ez nem vetődött fel a források szerint.
Húsvét és úrnapja a diktatúrában
A Tanácsköztársaság legnagyobb ünnepe május 1-e volt. A Forradalmi Kormányzótanács olyan komolyan vette a munka ünnepét, hogy a diktatúra egyik legnagyobb hatalmú emberét, Szamuely Tibort bízta meg a rendezéssel. A vidéket páncélvonaton járó és az ellenforradalmárokra kegyetlenül lecsapó terrorvezérnek is köszönhetően egy napra egész Budapest vörösbe öltözött. A pénzt nem sajnálták, grandiózus felvonulással és ünnepségsorozattal tisztelgett a hatalom a munkások ünnepe előtt, ami Radnóti Miklós feleségének, Gyarmati Fanninak is az emlékezetébe égett: Naplójában reményteli, boldog gyerekkori emlékként tekintett vissza a kommün rendezvényére.
Május 1. felmagasztalásából a kommün értékítélete is tükröződött: a hatalom elfordult az egyházi és nemzeti ünnepektől. És bár karácsonyig nem tartott ki a rendszer, adódik a kérdés, hogyan viszonyult a diktatúra az ünnephez.
Az erre adott válasz komplex, Fazekas Csaba úgy magyarázza, a Tanácsköztársaság egyházakkal kapcsolatos intézkedéseit szinte felváltva motiválta a radikális antiklerikalizmus, vagy éppen az, hogy időnként komolyan vették saját propagandájukat a vallás szabad gyakorlásáról. „Úgy tűnik, mintha maguk sem tudták volna eldönteni, hogy felszámolni akarják az egyházakat, vagy csak hagyni, hogy elsorvadjanak. Például már március végén köztulajdonba vették az egyházi iskolákat, és szigorúan megtiltották a vallási jelképek használatát, aztán április 17-én megjelent Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos rendelete a vallás szabad gyakorlásáról. Ez nemcsak azt mondta ki, hogy a Tanácsköztársaságban mindenki szabadon gyakorolhatja hitét, hanem azt is, hogy a forradalmi rend ellensége, aki azt bármilyen módon gátolja” – mutat rá az ellentmondásokra Fazekas, hozzátéve, hogy Kunfi rendeletének megfogalmazása lehetővé tette, hogy a húsvéti körmeneteket összességében békésen le lehessen bonyolítani.
Kunfi említett rendeletét pár nappal követte az egyházak vagyonának elvételéről szóló rendelkezés, vagyis az egyházakkal azért tudatták, hogy a húsvét ünneplésének lehetősége nem jelenti a kommunizmus egyházellenes céljainak feladását
– fűzte végig a gondolatot a történész. És hogy teljes legyen a kép, húsvét idején, április 20-a tájékán a Tanácsköztársaság súlyos válságot élt át, a fennmaradása is kérdéses volt, a népbiztosoknak „alighanem volt nagyobb baja is, mint a húsvét”. Mindez hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül engedékeny hangot ütött meg a hatalom az ünneppel kapcsolatban.
„A húsvéttal kapcsolatosan gyakran elhangzik, hogy a Közoktatásügyi Népbiztosság megtiltotta a tojás festését és a festett tojás forgalmazását. Ebben viszont nemcsak vallásellenes intézkedést kell látni, a súlyos élelmiszerhiány is indokolta a korlátozást. Ráadásul a Tanácsköztársaság lényegében csak megismételte a már 1917-ben és 1918-ban is foganatosított tojásfestés-tilalmat” – rombolja le ezt a legendát Fazekas Csaba.
A húsvéti időszakot lezáró pünkösdvasárnap után két héttel következik az úrnapja, egy újabb katolikus főünnep, amit körmenettel ünnepelnek. Ehhez az ünnephez kapcsolódik a Tanácsköztársaság egyik legismertebb atrocitása. A Krisztinavárosban tartott úrnapi körmenet ugyanis tragédiával végződött, a kommün rettegett terrorvezére, Cserny József egy fél századnyi vörös katonával rátámadt a hívekre, több lövés is eldördült, Dénes Artúr ügyvéd pedig életét vesztette. Mindezt azonban nem a vallásellenesség váltotta ki Fazekas szerint, hanem az, hogy a körmenet során a hívek a Himnuszt is elénekelték.
Szintén az úrnapjához kapcsolódik annak a vörös katonának a története, aki állítólag besétált egy budai templomba, és meggyalázta az oltáriszentséget, az ő esetében Csunderlik Péter igyekezett tiszta vizet önteni a pohárba. Mint írja, „a Tanácsok Országos Gyűlésén nagy felháborodást okozó, állítólagos eset szerint (…) egy Reisz Leó nevű férfi Úrnapján berontott egy budai templomba, és leköpte az oltáriszentséget. A Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács elnöke tagadta az esetet, ahogy az a Tanácsok Országos Gyűlésének naplójában is olvasható, úgyhogy a valójában megtörténtek kiderítésére vizsgálatot indítottak, mivel az oltáriszentség meggyalázásáról szóló pletyka hozzájárult a kommün alatti antiszemitizmus erősödéséhez.” És bár az igaznak bizonyult, hogy a 19 éves vörös katona provokálta a körmenet résztvevőit, nem nyert bizonyítást, hogy az oltáriszentséget leköpte volna. A magát népbiztosnak is kiadó, „minden bizonnyal hibbant” Reisz Leót végül hat hónap fogházra ítélték vallásháborítás miatt.
A karácsony is veszélybe került?
A Tanácsköztársaság 133 nap után elbukott. Az utolsó szeget a koporsójába a Budapestre bevonuló román csapatok verték bele. A kommün vezéreinek nagy része, Kun Béláékkal az élen ekkor már elmenekült, akik maradtak (például Cserny és Korvin Ottó), azok ellen hajtóvadászat indult. Az év decemberében épp a Huszár Károly vezette jobboldali, keresztény kormány állt az ország élén, így nem meglepő módon háborítatlanul karácsonyozhatott mindenki. Hogy így lett volna-e a kommün alatt is, az egyáltalán nem biztos, azonban semmilyen információ nem maradt fenn arról, hogy mi volt a Forradalmi Kormányzótanács terve a szeretet ünnepével, ha esetleg addigra megszilárdítja a hatalmát.
Fazekas szerinte a feljebb taglalt egyházpolitikai intézkedések mellett az szabhat még irányt a kérdésben, ha megnézzük, a következő szovjet-típusú diktatúra hogyan viszonyult a karácsonyhoz. Az 1949-től fennálló rendszer nem eltörölni, csak kiüresíteni akarta a karácsonyt, olyan intézkedésekkel például, mint a vallási tartalmat elfedő „fenyőünnep” jellegének erőltetése és karácsony második napjának munkanappá nyilvánítása. „Ezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy valamilyen korlátozó intézkedést hoztak volna 1919-ben is, már csak azért is, mert a hasonló, a múltat végképp eltörölni akaró diktatúrák hajlandóságot éreznek arra, hogy minden korábbi szokást és ünnepet megváltoztassanak a saját ideológiájuk szerint.
Ahogy húsvétkor sem merült fel, úgy gondolom, teljes betiltás itt sem lett volna. Az ünnep korlátozását és az egyházi-vallási jellegének elhalványítására tett kísérleteket viszont joggal feltételezhetjük. Ahogy azt is, hogy karácsonykor a szokásosnál is nagyobb templomlátogató tömeg hangulatára is kiemelt figyelmet fordítottak volna.
De vajon lett volna kapacitása a kommünnek arra, hogy ezeket a rendelkezéseket be is tartassa? A proletárdiktatúrának elsősorban a városi, főleg budapesti munkások adták a támogatói bázisát, a fővároson kívül jóval kevésbé volt népszerű a rendszer, amit alátámaszt, hogy a Tanácsköztársaság ideje alatt egyre-másra szerveződtek vidéken az ellenforradalmi megmozdulások. Ezeket Szamuely és a Lenin-fiúk rendre könyörtelenül vérbe fojtották – szenteste is az országot járták volna vajon a páncélvonattal, és lecsaptak volna ott, ahol meglátnak egy karácsonyfát?
„A Tanácsköztársaság társadalmi bázisa nagyon szűk volt ahhoz, hogy az év egyik legfontosabb ünnepkörével kapcsolatosan teljesen új szokásrendszert, szigorú tiltást vezessen be és azt be is tudja tartatni” – erősítette meg Fazekas Csaba, aki szerint hiába tiltották volna be a karácsonyfa-állítást a magánlakásokon, vízkeresztig sem végeztek volna az ellenőrzéssel. A témáról azt gondolja, hogy mint minden antiklerikális indulatból fakadó kezdeményezést, a rendszernek előbb-utóbb a karácsonyellenességet is felül kellett volna vizsgálnia a társadalmi következmények miatt, ahogy ez az 1949 utáni államszocialista rendszerben is bekövetkezett. De azért hozzátette:
a Tanácsköztársaság elég őrült rendszer volt ahhoz, hogy bármilyen szélsőséges ötletet megpróbáljon megvalósítani.
