Fekete péntek 2

Széky János: Fekete péntek 2

Úr nem siet, nem fizet és nem csodálkozik

– idézgette apám az elitista életelvet. Bár nem vagyok úr, a harmadik szabályt mindinkább betartom. Én ebben a rendszerben már igyekszem nem csodálkozni semmin, de azért kicsit meghökkentett a képviselői indítvány, amit Fónagy János gazdaságfejlesztési államtitkár nyújtott be, miszerint december első péntekje legyen a Magyar Vállalkozók Napja (így, három nagybetűvel). Hét vagy tizennégy nappal a Black Friday után tehát egy újabb üzleti ünnep.

Szép és megható – mondanám mint magyar vállalkozó. De inkább azt mondom, hogy menjenek a francba.

A kérdésre, hogy ez kinek jutott eszébe, ott a válasz a kormány weboldalán: a nap megünneplését a Vállalkozók Országos Szövetségének örökös elnöke, néhai Demján Sándor kezdeményezte még 1999-ben, egy másik világban. Most pedig a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ), valamint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) támogatja az ötletet.

Hogy mi ez a két szervezet? A VOSZ Dávid Ferenc főtitkár távozása óta (2018) már nem sokkal több a politikai-gazdasági hatalom megnyújtott karjánál, „exkluzív vállalkozói klub”, amely „a helyi és országos döntéshozókkal” óhajt tárgyalóasztalhoz ülni (ez áll a honlapjukon, és rendezvényeiket ebben a szellemben tartják). Magyarul, az „érdekképviselet” a végrehajtó hatalomnak gazsulál. Másképpen nem tudja elképzelni. Az MKIK pedig – aminek a magyar viszonyokra jellemző módon egy Parragh László nevű, égbekiáltóan sikertelen, ámde pazarul helyezkedő vállalkozó az elnöke – gyakorlatilag egy kormányhivatal. Formálisan civil szervezet, de a vállalkozót törvény kötelezi a tagdíj („hozzájárulás”) befizetésére, éspedig a Magyar Államkincstár helyett egy magánbankba, aminek Tiborcz István cége a többségi tulajdonosa, viszont, ha nem fizet, a NAV hajtja be. Gyönyörű példája ez a rablóállam és a Család szimbiózisának.

Majtényi László: A nyilvánosság felszámolása, az elpocsékolt valóság, avagy a semmi ágán a semmi ül

A liberális hagyomány hangján szólalt meg a rendszerváltó magyar alkotmánybíróság. „Történelmi tapasztalat, hogy mindannyiszor, amikor a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozták, sérelmet szenvedett a társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás, csökkent az emberben rejlő képességek kibontakozásának lehetősége. A káros következmények nem csupán az individuum, hanem a társadalom életében is megmutatkoztak és az emberiség fejlődésének sok szenvedéssel járó zsákutcájához vezettek. Az eszmék, nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen vagy sajátos elképzelések szabad megnyilvánulása a fejlődni képes és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele. (…) a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására irányuló állami kötelezettség (…) A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi (…) ahol sokféle véleménnyel találkozhatnak az emberek, a közvélemény toleráns lesz; míg zárt társadalmakban sokkal inkább felkavarhatja a köznyugalmat egy-egy szokatlan hang is. (…) Aki tehát gyalázkodik, magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény szemében „gyalázkodó”. A gyalázkodásra bírálat kell, hogy feleljen.”

Ez a kommunikációs jogok a liberális hagyományba lehorgonyzott, egyszerre ódivatú és mindig megfontolandó, ha tetszik, korszerű kifejtése. 1992-ben az alkotmánybírák fejében meg sem fordult, hogy tíz-egynéhány év után maga a dúvad állam lesz az, amelyik uszít és gyaláz. A történet jó tíz évvel később folytatódott. Kis János – Sólyom László Az alkotmány és a szólásszabadság c. cikkével megmutatta, hogy a botladozó, bizonytalan alapokon álló jogállam is más minőség, mint az autokratikus áttörés utáni Orbán-rendszer. A gyűlöletbeszéd ellen hadakozni kívánó Medgyessy-kormány a szólásszabadságot sértő Btk.-módosítást terjesztett elő. A cikk a sajtószabadság diadala, hiszen jórészt általa került le a napirendről a szólásszabadság korlátozása, két magánszemély alkotmányvédelmi fellépése sikerrel járt. Mert, mint írták, „[a]z alkotmány tartalma a létrehozásában közrejátszó indítékoktól függetlenül igazolható. Bármiben álltak is ezek az indítékok, a végeredmény – a Magyar Köztársaság alkotmánya [mely a vélemény és a sajtó szabadságát garantálta (ML)] – méltó a védelemre.

2010 óta új világnak új hangjait halljuk, új dalnokok hangicsálnak.

Ádám Péter: A francia paradoxon

A Commission nationale consultative des droits de l’homme, röviden CNCDH (Emberi Jogok Nemzeti Konzultatív Bizottsága¹) nemrég közreadott 2022-es jelentése szerint az utóbbi három évtizedben a franciák egyre toleránsabbak lettek az etnikai és vallási kisebbségek iránt. Az adatokból kiderül: a franciák egyre kevésbé veszik észre és egyre jobban elfogadják a másságot. Csakhogy ezeknek az adatoknak a tükrében nem nagyon érteni, mi a magyarázat a francia társadalom fokozatos jobbratolódására, illetve a Marine Le Pen vezette bevándorlásellenes és idegengyűlölő Nemzeti Tömörülés (a továbbiakban NT) választási sikereire.

Még ha igaz is, hogy az 1945 utáni rafináltabb fajgyűlöletet sokkal nehezebb kimutatni, mint a korábbi „biológiait”, a jelentésben közölt mutatók mégis egyértelműek: Franciaországban a nyolcvanas évektől fogva a tolerancia mind nagyobb térfoglalásának lehetünk tanúi. Százas skálán ez a mutató a kilencvenes évek elején valamivel több volt 50-nél, a 2010-es évek végén már 65, tavaly pedig elérte a rekordnak számító 68-at! A felmérés részvevőinek (körülbelül ezer személynek) 1992-ben csak 44 százaléka tekintette a bevándorlást kulturális gazdagodásnak, ez az érték 2022-ben már 58 százalék; azoknak a száma viszont, akik szerint „Franciaországban túl sok a bevándorló”, az 1988-ban mért 69 százalékról 2022-re 53 százalékra csökkent.

¹A francia közjog szerint „független közigazgatási hatóságként” működő intézményt 1947-ben alapították. A bizottság évente jelentést küld a kormánynak arról, hogy milyen erős a fajgyűlölet, az antiszemitizmus meg az idegengyűlölet a lakosság körében. A tavalyi jelentésüket július elején adták közre, l. La lutte contre le racisme, l’antisémitisme et la xénophobie, année 2022, La Documentation française, 2023, 345 o.; l. CNCDH Rapport racisme 2022 web accessible.pdf