Én elvettem egy emberéletet, emberéletet visszaadni nem lehet. Annyi ítéletet kiszabni, hogy feltámasszuk, azt sem lehet. Belenyugodtam. Mikor kimondták az ítéletet, nem is fellebbeztem enyhítésért.

Ezt levezekelni nem lehet – ezzel a címmel készített filmet Halász László operatőr és dokumentumfilm-rendező Vilmos életéről. „Kocsmai verekedésből lett halált okozó testi sértés”, fogalmaz a főszereplő az előbbi idézetet követően a filmben. 2005-ben szabadult a börtönből, húsz évet töltött a rácsok mögött, ahonnan először az utcára került, majd Budapest külkerületén egy kis kunyhóban próbált szerencsét. Itt látogattuk meg mi is.

Régen volt arról szó, hogy beépítik a környéket, de olyan kuszák a tulajdonviszonyok, hogy inkább annyiban hagyták, meséli a rendező, miközben a Balatoni út felől a már-már zavarba ejtő csendben és friss levegőben sétálunk Vilmos otthona felé. „Ameddig én élek, nem is nyúlnak itt semmihez, a testemmel védem meg”, szögezi le kezdésként a férfi, miközben látszik rajta, hogy egy kacsalábon forgó palotáért sem költözne el innen. 17 év alatt a szívéhez nőtt a környék.

Nehéz lenne eltéveszteni, melyik telek tartozik hozzá, a különféle állatok hangjainak semmihez sem hasonlítható szimfóniája segít beazonosítani. Van itt minden, mint a búcsúban, mondhatnánk, de nincs az a búcsú, ahol ennyi minden volna.

Ötszáz forint egy kiscsibe, most vettem húszat

– kiabál az udvarról, miközben lelkesen szlalomozik az állatok között. A két anyakecske, Zsemi és Barbi is üdvözlik, mindkettőnek nemrég született kicsinye, ők még kissé bátortalanul bújnak meg a háttérben.

A film forgatása idején még volt póniló és nyúl is, ők azóta már nincsenek meg, és a kedvenc tacskója, Lady is meghalt. Nem maradt azonban kutyák nélkül, Herceg, a közép-ázsiai juhászkutya a termetével, a nála egy nagyságrenddel kisebb társa meg a határozott ugatásával kerületekkel arrébb is képesek elűzni az illetéktelen látogatókat.

A kunyhóhoz érve Vilmos szabadkozik, hogy ne nézzünk nagyon körbe, épp nincs víz, kint maradtak a mosatlanok. Kellene egy új szivattyú, de az 40 ezer forint, az állatokra pedig rengeteget kell költeni, úgyhogy ennyi pénzt nem egyszerű feladat előteremteni. Jelenleg egy hajléktalanszállón dolgozik takarítóként, a munkán kívül a napjai nagy részét az állatainak szenteli. Az alvás nem az erőssége, általában hajnalig megy a tévé, aztán négykor már kint van velük.

Bent közben előkerül néhány váratlan tárgy. „A munkahelyemen kaptam, most tanulok rajta”, közli, miközben előbányássza a szintetizátort rejtő dobozt. Nemcsak ez kölcsönöz sajátos hangulatot az otthonának: a hálószobában egy színváltós LED lámpa adja a világítást. Aztán lapul ott egy diszkógömb is, ezt kapta ajándékba a segítőitől az 59. születésnapjára, amit nagy örömére sok év után újra megünnepelhetett.

De ugorjunk vissza a színes fényektől Vilmos gyerekkorának helyszínére, Ócsára. Hatan voltak testvérek. „Sok jó emlék fűz oda, lényegében csak jó, ott jártam ki az általános iskolát, aztán kezdtem el dolgozni egy gazdaságban”, meséli a kerti meggyfa árnyékában. A középiskolát már Budapesten, a nyolcadik kerületben kezdte el, ahol rögtön belekerült különféle társaságokba. „Utcagyerek voltam, zsiványok közt a legkisebb”, utal arra, hogy mindenki egy tízessel idősebb volt nála.

Majd az egyik este váratlanul minden megváltozott.

Aznap azzal a barátjával kezdett el iszogatni a Práter utcában, aki egyébként Ócsán osztálytársa is volt, később rendőr lett belőle. Összeszólalkoztak valamin. Arra emlékszik, hogy a balhé kezdetén rászólt, hogy menjenek ki a hely elé, ne odabenn, mindenki előtt rendezzék le a dolgot. Úgy emlékszik, hogy előbb – leginkább a küzdősportos múltja miatt – hagyta, hogy a másik lépjen fel, aztán ő is visszatámadott.

Ahogy a rendőr megpróbált felállni a földről, a zsebe felé nyúlt a kezével, Vilmos pedig azt hitte, hogy a barátja a fegyverét akarja elővenni. Holott nem azért nyúlt. De ekkor már késő volt: Vilmos elővette a kést, „teljesen magán kívül volt”, mondja. A következő kép, amire emlékszik, hogy a holttesten ülve várja, hogy kiérjenek a rendőrök.

Az áldozaton 47 késszúrás nyomait találták meg.

Vilmos az előzetesben próbálta megérteni, mi is történt. Az italt nem hibáztatja, csak önmagát. Ám akárhogy próbálta, nem tudott előhívni semmilyen emléket, és a mai napig hiába gondolkodik azon, mi okozhatta mindezt. 25 évet kapott, rabként az első évben sokat töprengett azon, elvegye-e saját életét is. Csakhogy mindig bevillant, hogy az édesanyja egyszer azt mondta neki: „az öngyilkosság megfutamodás”, így végül sosem tudta megtenni.

A börtönben töltött percek eleinte évmilliárdoknak tűntek, próbálta elfoglalni magát, tanfolyamokra járt, filozófiát, különböző lexikonokat olvasott, illetve inkább próbált, hiszen eleinte egyszerűen képtelen volt odafigyelni, mindig azon járt az agya, mit is tett. Később, amikor már dolgozhatott, például egy bútorgyárban, sokkal gyorsabban telt az idő, akkor meg nem maradt ideje gondolkodni.

Egy ideig bejárt hozzá a börtönbe a rendőr felesége, sőt, olykor csomagot is küldött neki. Az első beszélőn azt kérte tőle, írassa fel kapcsolattartónak. „Nem azzal jött, hogy »mit tettél a férjemmel?«, hanem azt mondta, »nagyon sajnálom, ami történt«. Nem haragszik, bizonygatta, csak azt emlegette, hogy a kislánya apa nélkül maradt.”

Saját feleségével és gyermekével nem tartja a kapcsolatot. Egyszer megpróbálta, de a múltja miatt nemet mondtak neki.

A szabadulás napja? Az volt a legszebb

– mondja, amikor szóba kerül, hogy húsz év után végül búcsút inthetett a szegedi Csillagbörtönnek. Amikor kijött, úgy érezte, mintha akkor született volna, végre újra láthatta a ragyogó napsütést. Szabadulása után azonnal egy kihívás fogadta: a börtönnel szemben lévő büfénél pálinkával kínálták, de ő inkább egy kávét kért. Azóta sem ivott alkoholt. Úgy van vele, ha akkor meg tudta állni, akkor bármikor. Búcsút intett a múltjának, pedig korábban napi másfél liter vodka is simán lement.

„Egy hetet nem adunk, jössz vissza”, hallgatta párszor a szabadulása előtt, de azt érezte, nagyon megerősödött odabenn, és nem hagyta, hogy a rabtársainak igazuk legyen. Nem volt hova mennie, így a börtön után egy rövid ideig a népligeti aluljáróban élt, ahol aztán mindenét, még a börtönben munkával megkeresett pénzét is ellopták. „Kellemetlenül éreztem magam a keménykartonon meg újságpapíron”, jegyzi meg, így nagyon megörült, amikor egy idős férfi javasolta neki ezt a környéket, ahol most is üldögélünk.

Rengeteg errefelé az elhanyagolt, évek óta nem látogatott telek, úgyhogy amikor kiszúrta, hogy az egyiknél van villany és kút is, leverte a lakatot, rendet rakott és beköltözött. Nem sokkal később megjelentek a rendőrök, akik kihívták a tulajt, ám ő azt mondta, ha Vilmos fizeti a villanyszámlát, nyugodtan maradhat. Ennek most már 17 éve.

A szabadulás után azért érték itt rossz tapasztalatok is.

Néhány hete voltam itt, amikor megállt egy rendőr, megmutattam a szabadulólevelem, majd annyit mondott, »te vagy az a rendőrgyilkos”, lehúzta az ablakot és kiköpött rajta. Ez így ment egy ideig, aztán egy idő múlva már azt kérdezte, amikor erre járt, hogy »Vilmos, be se hív egy kávéra?«. Jönnek mindig, kérdik, »rendben van minden, Vilmos?« Én meg mondom, hogy persze, rendben minden.

Ma már sokkal jobb a helyzet. „Szeretnek az emberek, itt a hegyen nem is tudok olyat mondani, aki nem, pedig jó páran vagyunk.” A lakók mindig hívják telefonon, ő bármikor segít, ha valakinek eladó tojásra lenne szüksége, vagy le kellene vágni a füvet a telkén. Az állatokhoz már gyerekkorában is nagyon kötődött, rengeteg volt nekik Ócsán, ilyen környezetben nőtt fel.

Az állatok rengeteg szeretetet adnak neki, persze ha többen vannak a telken, nem mutatják, de ha egyedül marad, rögtön más a helyzet: „a pónilovam letérdelt elém, amikor leültem mellé, belerakta a fejét az ölembe, ott szuszogott”. Vilmos egész lénye kivirul, amikor az állatai kerülnek szóba. A múltról, a börtönévekről csak komoran, kezeit tördelve, tömören tud beszélni, a házi kedvenceiről viszont hosszan, széles mosollyal, felhőtlenül.

Az állatok alkotják a családját, úgy neveli őket, mintha a gyerekei lennének. Akik közül az évek alatt néhánytól szívszakadva kellett elköszönnie.

Lady, a tacskó ott feküdt velem, pont szenteste volt, 24-én félmeztelenül aludtam, ő a vállamon. Éjfél után arra ébredtem fel, mi ez a hideg. Ránézek, üveges szem néz velem szembe, már meg volt merevedve a vállamon. Gyorsan felkeltem, próbáltam nyomkodni, de semmi. Leraktam egy bundás kabátomat, rátettem a földre, ültem és sírtam. Olyan, mintha a gyerekem lett volna.

A filmben arról is mesélt, hogy Tyson, a 71 kilós argentin dog megvárta, hogy hazaérjen a kórházból, a kezébe tette a fejét, és csak akkor halt meg. Újra és újra azt ismételgeti, hogy minden erejét és kitartását az állataiból meríti. Abban bízik, hogy mostani kedvencei már őt fogják elsiratni, és nem neki kell majd őket.

„Nekem minden örömet ad, az is, ha egy cinegét látok, vagy csak a természetet, maga a jó levegő. Nem bírok éjjel aludni, kijövök ide, flexelek, fúrok, nem zavarok senkit. Nekem ez a való világ: hogy te alkotsz mindent, nem pedig készen megveszed. Abban van az öröm, amit te megcsinálsz, ránézel pár év múlva, és azt mondod, ezt te alkottad. Annál nagyobb öröm kell?”

Akármikor újra szóba kerül a gyilkosság, ismét elcsuklik a hangja. Ő is azt vallja, hazugság az, hogyha valaki leüli a büntetését, elfelejtheti, amiért kapta. A szörnyű tette minden nap vele él, és nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy a mai napig nem érti, miért történt, ami történt. Minden gesztusán látszik, hogy ez nem egy múltbeli trauma, hanem egy nagyon is élő fájdalom.

„Amit elvesztettél az életben, nem lehet visszahozni. Legfeljebb pótolni lehet bizonyos mértékig.” Másrészt úgy gondolja, azáltal, hogy börtönbe került, rengeteg mindent tanult az önállóságról, az önuralomról. Ma már nem érdeklik a rossz emberek, nem azt keresi, hogy kötekedjen, hanem minél több barátot szeretne. Ahogy a filmben fogalmaz:

igaz, tettél egy nagyon rosszat, viszont új lélekkel kijön az ember, és most már csak jót próbál tenni. Ha keservesen is, csak jót.

Szerencsére akadnak olyanok is, akik vele szeretnének jót tenni. A Van Esély Alapítvánnyal 2015-ben kezdődött a kapcsolata, amikor ellopták az összes értékét, köztük a szerszámait is. Utóbbiak különösen fontosak voltak számára, ezért egy adománygyűjtést szerveztek neki, amely sikeresen zárult, így Vilmos újra tudott dolgozni. „Nem ítélünk el senkit, nem is mentünk fel senkit. Hanem közel megyünk” – ez a Van Esély alapelve.

Nemrég az egészségi állapota miatt veszélybe került a munkavégzése, úgyhogy a segítőjével újra pályáztak, hogy ezúttal is megkaphassa a szükséges segítséget. „Voltam a halál küszöbén, mióta szabadultam. Volt bennem 3,5 liter alvadt vér, nem vettem észre, úgy mentem el dolgozni. Az volt a gyanús, hogy nem bírom a munkát, le kellett ülnöm ötpercenként. Aztán már nem tudtam felállni, ömlött belőlem a vér mindenhonnan. De ekkor sem adtam fel.”

Hogy mennyire szereti az állatokat, az is bizonyítja, hogy a Szent Imre kórházból egy gyomrából kivezetett zacskóval is elszökött azért, hogy megnézze, jól vannak-e. Csakhogy a buszmegállóban összeesett, úgy kellett visszavinni. „Lehet, hogy már nem lennék az élők sorában, ha nincs a Van Esély.”

Az alapítvány csapatának egyik „barátja” a film rendezője, a túloldalamon ülő Halász László. Évekkel ezelőtt még ő készítette az első fotókat róla, aztán mellette segítővé válva önkéntesként is pályázott az alapítványhoz. Kettejük közös munkájának egyik eredménye lett az elkészült dokumentumfilm.

Nagyjából hét éve ismerik egymást, meséli a rendező, kezdetben még néha Vilmos is bizalmatlan volt, mára azonban már úgy ugratják egymást, mintha együtt nőttek volna fel, „Laci, hányszor mondjam már neked, hogy olyan vagy, mint a testvérem?!”.

A film aztán szinte magát kezdte el leforgatni, „kisollóval kellett kivagdosni belőle Vili beszólogatásait”. Szinte nulla forintból készült, a kész művet Vilmos születésnapi buliján vetítették le először a főszereplőnek. „Kicsit kirázott a hideg, de tetszett”, mondja szűkszavúan.

A film fő üzenete nekem az, hogy igenis fel lehet állni dolgokból, újra lehet kezdeni. Akármilyen mélyen lent vagy, akkor is, ha nagyon súlyos terhet cipelsz

– foglalja össze László az Ezt levezekelni nem lehet lényegét. Hozzáteszi, hogy az sem mindegy, mások hogyan állnak hozzá valakihez, hiszen „ahhoz mérten tud ő is viselkedni, milyen figyelem irányul rá”. Vilmos azt mondja, sokat fejlődött, tanult közben ő is, piszkosul megerősödött a kitartása. Ha nincs segítsége, lehet, hogy ez nem jön így elő benne.

Ami a jövőt illeti, két nagy vágya maradt. Az egyik, hogy legyen egy párja, „egy normális kis asszonyka, nehéz ilyet találni Budapesten”. Az öccse azt mondja, menjen le vidékre, ott biztos talál, „de kinek van ideje lemenni vidékre?” Sok neki az egyedüllét, a főzés, az állatok ellátása, a takarítás, a munka. „De amíg bírom, addig muszáj csinálni.”

A másik nagy vágya egy láma. Illetve rögtön kettő, párban szeretné őket. „Azt akarom, hogy ne csak simogassam, hanem ő is leköpjön. Mindenkitől azt hallom, hogy a láma leköp. Nem baj, köpjön le, akkor is szeretem. Lámát akarok. Össze fog jönni, én tudom.”