Rockenbauer Zoltán a Mozgó Világban azzal kezdi, Csinszkáról bármennyit beszél, politikáról csak módjával. Művészettörténész. Szereti a munkáját, nem tartaná jónak, ha kapcsolatát a különböző világnézetű, identitású művészekkel politikai nyilatkozatokkal megzavarná.
Aztán mesél is hosszan Csinszkáról, leghíresebb szerelmeiről (Ady, Babits, Márffy és még sokan mások). A múzsájuk volt, de közülük majdnem mindenkit csúffá tett, Adyt kivéve, akit talán a legjobban szeretett. A költő intellektusával hódította meg, hiszen így vallott magáról.
Nem a lábam közén gyulladok meg, hanem az emberségemen.
Fotó: Illyés Tibor / MTI
Aztán mégis előkerül a politika
Csinszka miatt előkerül ugyanis Tisza István vitája Ady Endrével, a a jelenlegi kormányfő és az egykori Nyugat hatása. A párhuzamok és ellentétek elemzésével már be is köszönt 2018 kultúrharca. Az, hogy nemcsak Ady publicisztikáit nem hagyhatta figyelmen kívül
a politika, hanem még ’56 után is számított, mit mondanak az írók és a költők.
De mindez a múlté. A rendszerváltás után az irodalmi elit túljátszotta a vátesz-szerepet, és valóban igen sokat veszített a súlyából, amit a politika megorrontott.
A hatalom azóta nem sokat ad még az olyan nemzetközi nagyságok, mint Fischer Iván, Fischer Ádám, Kertész Imre, véleményére sem, amit egyébként világjelenségnek tart,
Trumpot se rázza meg, ha mondjuk egy Nobel-díjas Bob Dylan elküldi a francba.
100 éve Ady volt celeb, most Orbán
Művészettörténészként ezt azzal magyarázza, hogy míg száz éve a költő volt a celeb volt és a politikus nem, ma a költő már nem az, de a politikus igen, hiszen mozdulatát közvetíti a média.
A művészet előnye a politikához képest, hogy nem efemer.
Rockenbauer Zoltán szerint drMáriás képei a politikusokról, Parti Nagy Lajos, Esterházy Péter, Orbán János Dénes írásai maradandóbbak, mint a pártvezérek szónoklatai. Továbbra is
fontos, hogy a művész leképezze korát, még akkor is, ha véleménye kevesekhez jut el.
Ennek kapcsán nagyon szomorúnak nevezi, hogy a magyar sajtó a ’90-es években nyomasztóan balra húzott, a kétezres évek elején kis időre plurálissá vált, most pedig ismét vészesen egyoldalú, jobbra.
Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI
Ugyanazt mondják, csinálják
A kilencvenes években is és most is ugyanazt mondják, ugyanazt csinálják.
Aki hatalmon van, mindig igazolva látja a lépéseinek erkölcsi jogosságát. Megvonja a vállát, hogy semmi gond a rendszerrel, az ellenzék persze jajveszékel, aztán hatalomra jutva első dolga odacsapni. (…) Aztán fordult a kocka. És élek a gyanúperrel, hogy nem lesz ez másképp akkor sem, ha bukik a jelenlegi kormány.
Szerinte ez nem politikai döntés, nincs formális cenzúra, a sajtót nem a törvények korlátozzák, hanem pénzügyi játszmák, amit viszont meghatároz, hogy a magyar közélet tele van gyűlölettel, bosszúvággyal.
Nincs mérlegelés, mindenki azt a pofont érzi a legnagyobbnak, amit ő kapott, és vaskesztyűvel igyekszik visszaütni.
Ezt focidrukker mentalitásnak nevezi, amire a politika rá is játszik, ezért hálás sorsnak, hogy kikerült a politikából. 100 éve a közéletben egyébként ugyanaz a primitív acsarkodás folyt, mint manapság, de szerinte az, amit kulturkampfnak neveznek, csak egy ideológiai köntösbe burkolt kenyérharc. További részletek a Mozgó Világban.
Kiemelt kép: Szigetváry Zsolt / MTI
