Tanárnak lenni most rossz, diáknak harminc éve is az volt

Azért nehéz egy olyan országban élni, ahol a politika szétcincált és szétfeszített minden látható és láthatatlan keretet, mert a pattanásig feszült idegek és a reményvesztettség érzése között imbolygó tétova, frusztrált és elszegényedő embereknek fogalmuk sem lesz arról, mi zajlik körülöttük.

Hogy mi a fontos, mi a parasztvakítás, mi használ arra, hogy valamit elkendőzzenek vele. Fogalmuk sincs arról, mi és mennyire igaz. Aztán ezt meg lehet lovagolni dakota lovon, lehet hozzá gyártani ellenségképet, ebből kibújhat Habony a plázacica kabátjában a vitrinből, glória gyúlhat a KDNP főájtatosainak segge körül, nem sorolom, ebben élünk, itt és így telnek a mindennapjaink.

Jó ez mindenkinek, aki a hatalom körül sertepertél, nem mondom. Kormánypártnak, ellenzéknek (van még ilyen?), politikából hasznot húzóknak. Csak nekünk nem jó, de velünk már rég nem foglalkozik senki. A békákat sem szokták megkérdezni, mit szólnak hozzá, hogy lecsapolják a tavat.

Pedig néha nem ártana a tisztánlátás képessége. Legalább az legyen, ha a társadalmunkról a rendszerváltás óta számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem is akar felnőtté válni. Ez a társadalom Kádár apákat akar magának. Hát kértétek és megadatott. Sakkozni még nem tud, de a krumplileves még összejöhet. Az ellenzéknek sem érdeke az, hogy pariban legyen az úgynevezett választópolgárral, így aztán ők se mondanak túl sok igazat. Választást akarnak nyerni ugyanis. Ha nem is most, majd legközelebb, tök mindegy, ki hány éven keresztül hazudik.

Marad tehát a mindennapos őrület, a kommentelők begőzölt, alkoholgőzös és ostoba fröcsögése, a petíciók, a gerjesztett hiszti, a vérnyomásunk és a tűrésküszöb feltornázása. Bármivel. Csak hőbörögni lehessen, csak meg lehessen szabadulni ettől a kezelhetetlen dühtől, ettől a feszítő érzéstől, hogy nincs hatásunk a saját életünkre.

Pedig gondolkodhatnánk is, és akkor rájönnénk, hogy baj van, de rendet rakni is fájni fog és az, hogy óbégatunk majd – „azé’ mer’ ezek elloptak mindent!” -, az az igazságnak csak töredéke. Nem ismerős? Dehogynem. 1989-ben se mondta meg senki, hogy fájni fog. És kurvára fájt. És senki nem foglalkozott vele.

Most mindenki kormányt akar buktatni. Nincs sok idő, két (hat)év az nagyon kevés, ütni kell a vasat és üti is mindenki. Ész nélkül. Mindegy, mivel, mindegy, hogyan, csak reccsentsük meg ezt a bebetonozottnak tűnő hatalmat, ezt a pógári kib*szott idillt, ezt az áldott helyet, amihez képest a jehova mennyország egy ibizai kokainpartinak tűnik.

Mert olyan a helyzet, hogy már minden helyzetben ordítunk, mert azt hisszük, hogy már csak ez maradt, közben ez nem igaz, csak ordítani a legkényelmesebb, ahhoz nem kell felállni a fotelből, ahhoz nem kell tenni, nem kell gondolkodni. Nem kell emlékezni.

Pedig emlékezhetnénk. Arra, hogy az oktatáspolitika, az oktatási rendszer és gyermekeink jövője nem Hoffmann Rózsa és a KLIK óta van a béka segge alatt és arra is, hogy harminc évvel ezelőtt sem voltak jobb helyzetben azok a gyermekek, akik jövőjéért most hirtelen mindenki elkezdett aggódni.

Az például sosem volt normális dolog, hogy 13 évesen kellett eldönteni, mik leszünk, ha nagyok leszünk. Más szóval: a nyolcosztályos úgynevezett általános iskola és az azt követő hároméves szakmunkásképzés ill. négyéves gimnáziumi/szakközépiskolai képzés már harminc éve elavult volt. Elavult és kasztokba zárt.

Aki négyegészöt fölötti átlagot produkált hetedik év végén és nyolcadik félévkor, azt javasolták a gimnáziumba. Négyegész és négyegészöt között lehetett erős szakközépbe menni, az enyém például az volt. Voltak gyengébb szakközépiskolák, amiket egy paraszthajszál és az érettségi választott el a szakmunkásképzőktől, az én városomban ilyen volt a kereskedelmi- és a faipari szakközép. Aztán a hülyék mehettek a szakmunkásba, ahol 14 évesen beállították őket az ipari varrógép mellé és nyári szünetben is öt hetet gyakorlaton kellett lenniük. Pusztán azért, mert a nyolcosztályos iskolai rendszer nem tudta kihozni belőlük az Einsteint. Esetleg későn érő típusok voltak. Vagy az apukájuk nem volt osztályvezető főorvos.

Az ő sorsuk eldőlt 13 évesen. Tanultál volna, fiam.

A többiek mehettek beteljesíteni a Nagy Magyar Álmot. Az érettségit. Mert a magyar ember értékét még mindig az adja, van-e érettségije. Az én időmben az se volt mindegy, milyen érettségije van valakinek, gimis vagy szakközepes. A szakközepes azért nem ért annyit, na. Nem beszélve arról, aki a dolgozók iskolájában, vagy estin csinálta meg. Annak aztán meg minek.

A törzsanyag sem volt ugyanaz, vagyis a szakközepesek azért hülyébbek voltak, mint a gimisek. Nem sokkal, de egy kicsit. Aki szakközépből ment főiskolára vagy egyetemre, annak különtanárhoz kellett járni délutánonként, hogy a saját törzsanyag mellé tanulja a gimiset is. Mert persze nemcsak érettségi, de diploma is kell a magyar ember fiának s lányának.

A diploma azért kell, hogy ne kelljen annyit gürizni. Azzal el lehet érni valamit. Ezt elhitték az anyáink és elhittük neki mi magunk is. Szerintem még mai is elhiszik. És persze a diploma azért is kell, hogy a fojtogató kisvárosból, faluból legálisan és társadalmilag elfogadottan el lehessen végre húzni a francba. Vissza nem akar menni senki, hiszen ott nincs munka, protekciós urambátyám alapon megy minden, nincs mozi és esély sincs arra, hogy húsz éven belül legyen bármi, szóval mindenki Pesten akar maradni. A szemét migránsok viszont maradjanak ott, ahol vannak.

Szóval, a rendszer sose működött, pontosabban pont úgy, mint a többi. Egyszer berúgták, aztán gurult. A lejtőn.

Amikor én jártam oda, a közgazdasági szakközépiskolában például nem tanítottak biológiát. Minek is, hiszen a jövő könyvelői és pénzügyesei értsenek a könyvvitelhez. Nem volt ének-zene. Rajz. Az egészségügyi szakközépiskolákban sem volt ének, ott viszont volt biológia és kémia. Valahogy nem fura, ugye? Én a közgében két évig tanultam gazdasági földrajzot, a térképet nemigen nyitottuk ki, de a fejlődő országok bányászatát azt tudni kellett. Hogy merre induljak, ha horvátba’ megyek nyaralni, azóta tudom, mióta dolgoztam pár évet szállítmányozási területen.

„Szakközépiskolából nem lehet a jogra felvételizni”– hallgattam ezt is eleget. Ahogy nyolcadikban azt hallgattuk, nem lehet szakközépiskola után gimit megjelölni, mert a rangsort be kell tartani. Gimibe egyébként is az menjen, aki tovább akar tanulni, hiszen a gimnázium az egyetem előszobája. Oda készít fel. Esetleg az is menjen gimibe, akinek ügyvéd, orvos vagy agronómus az apukája, hát az mégiscsak, ugye. Szakközépiskolából menjünk tanítóképzőbe. Vagy tanárképzőbe. Oda úgyis azok mentek, akik mindenképpen diplomát szerettek volna, de negyedikben fogalmuk sem volt, mit akarnak az élettől.

Persze a városban mindenki tudta, merre hány méter, mert így megy ez nálunk. Mindenki tud mindent, csak senki nem szól semmit. A városban tudják, hogy a kertészetiben ki az igazgató és azt is, hogy került oda, azt is, hogy a szakmunkásban melyik tanár iszik. A városban tudták, hova jár az elit, tudják, melyik iskolának kurvaképző a beceneve és hol lehet ötöst szerezni azzal, ha szünetben kiszaladnak a gyerekek a tesitanárnak cigit venni, tudták, melyik sulinak van számítógépe, hogy a gyerek legalább lásson olyat. A városban tudták, melyik gimit veszi át jövőre az egyház, ott majd lesz pénz, fűtés, télen meg talán odamegy a normálisabb tanárok többsége, így a kilencvenes évek elitosztályai már innen kerültek ki és ennek köze nem volt Jézushoz, a keresztényi értékrendhez meg a vallásos neveltetésnek.

Mindenki tudta, hogy ez az egész nem jól van így, mégis hajszolták bele a gyerekeket ebbe a rossz rendszerbe, mert mindenki elhitte, hogy itt dől el a gyerek sorsa. A szülők nem kérdezték, hogy van az, hogy a gyerek nem tudja megtanulni azt a rohadt nyelvet négy év alatt, heti tíz órában, hanem fizette a délutáni nyelvórákat. A különmatekot. A különbioszt.

„Fönn” is tudták, hogy ez az egész úgy szar ahogy van, de valahogy működött és amíg valami működik, addig minek hozzápiszkálgatni, ugye. Hogy a fiatalság a jövő záloga, az egy mondás. Ahogy a rock’n’roll is egy tánc. Meg aztán, ki mer egy ekkor behemóthoz, mint az oktatás hozzányúlni? Az, hogy tízszer ennyi pénz kéne bele, hagyján. De abba belegondolt valaha valaki, micsoda társadalmi erőt képviselnek a pedagógusok? Sokan vannak, minden családban van egy. Hát ki mer az egész magyar társadalommal szembe menni? Ha nekimész az oktatásnak, megmozdul az egész ország! Ki akarja, hogy a saját anyját vagy apját cseszegessék vagy megszűnjön a munkahelye? Szóval nekem ne magyarázz arról kérlek, hogy tizenöt-húsz év múlva milyen következményei lesznek a szakemberhiánynak, mintha nem tudnád, milyen a helyzet.

Tudták a tanárok is, hogy nincs ez jól. De tanárnak lenni azért nem volt mindig olyan rossz, mint most. Kiszámítható lét, kiszámítható fizetés, kedvezmények, juttatások. Sokan vannak, az oktatás rendkívül fontos. Ezért egy kicsit vissza is éltek a helyzetükkel. És, tegyük a szívünkre a kezünket, megszakadni se kellett. Ezt kockáztatni?! És másnap újra becsöngettek.

Aztán még sok-sok évig becsöngettek és nem történt semmi.

És ha most fog, és annak a pedagógusok a bázisát képezik, ha a pedagógusok szembehelyezkedése valaminek a kezdetét jelenti most, akkor is tudni kell valami fontosat. Azt, hogy az oktatáshoz hozzá kell majd nyúlni. Alapjaiban megváltoztatni. És nagyon fog fájni. És senki nem ad majd felmentést azért, mert bárki kiment tüntetni, mert szembement, mert kiállt. Ezért nem osztanak cukorkát és ezért nem jár kivételezés. Földrajztanároknak sem.