Az „Orbán, takarodj” már csak üres kiabálás – állapítja meg összeállításában a HVG, amely az ellenzéki tüntetések, pontosabban azok hiányának nyomába eredt. A tavalyi újabb kétharmados Fidesz-tarolás után kétségbeesés lett úrrá a magukat baloldalinak vallók közt, a pártokból kiábrándultak eleinte minden tüntetésre rámozdultak, de csábító alternatíva híján az emberek ráuntak a kormányzati politika tagadását mantrázó demonstrációkra.
A tömegek távolmaradásának hátterében vastagon benne van a szervezők impotenciája is: gyakran minősíthetetlenül rossz, unalmas beszédek, állandóan ismétlődő forgatókönyv, kiszámíthatóság, fásultság jellemzi a megmozdulásokat. A szolidaritás pedig legfeljebb papíron tetszik az embereknek: az a legritkább, hogy kiálljanak olyan demonstrációk mellett, melyek nem érintik őket közvetlenül.
Egy kiábrándult aktivista azt kérdezte: melyik kormány fog meghátrálni attól, ha végigsétál legfeljebb ezer ember a Rákóczi úton egy buszsávban? „Az a csoda, hogy egyáltalán még vannak, akik veszik a fáradtságot, hogy szabadidejüket egy jórészt értelmetlen sétálással töltsék, és eljátsszák a biodíszlet szerepét abban, hogy a szervezők a köztudatba lőhessék a médián keresztül a véleményüket” – tette hozzá.
Sok kezdeményezés ahogy zászlót bontott, úgy el is halt: így az iWiW-alapító Várady Zsolt nevéhez fűződő „MostMi”, vagy a netadó elleni tüntetéssel berobbanó „Nem némulunk el!”. A „60ezren a MAGÁN nyugdíjukért” nevű csoport szószólója, Vajda Zoltán azt mondta: ők jelenleg az egyetlen épkézláb ellenzéki kezdeményezés. Országosan háromezer szimpatizánsról és több száz potenciális aláírásgyűjtőről beszélt, de ez is erős túlzásnak tűnik annak fényében, hogy a Facebookon mindössze másfélezer követőjük van.
