„Még az ENSZ közgyűlésen is lehet képviselni, hiszen egy munkás-paraszt állam csak biztosíthatja intézményesen, hogy a két fő osztály gyermekeinek 30 százalékos férőhelyet biztosítson az egyetemeken és a főiskolákon” – jelentette ki Kádár János ötven évvel ezelőtt a Politikai Bizottságban. Az ülésén arról határoztak, hogy az 1963. évi egyetemi és főiskolai felvételi vizsgákon már nem veszik figyelembe a 18 éves jelentkezők megítélésénél, mik voltak a szüleik 1938-ban, és mit tettek az elmúlt 10-12 évben.
Fél évvel korábban az MSZMP VIII. kongresszusán Kádár úgy fogalmazott, maguknak a kedvezményezetteknek volna kárára, „ha osztályhelyzetük miatt valamiféle olyan előjoguk alakulna ki, mint amilyen régen volt a »kékvérűeknek«, most meg lenne a »vörösvérűeknek«”. Ezen a kongresszuson mondta ki a párt, hogy Magyarországon befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása, jöhetnek az építés évtizedei. Továbbá ez a fórum döntött arról, hogy a származási kategorizálást már a következő évben ki kell vezetni.
Fotó: MTI / Bisztray Károly
A fenti két idézet ellentmondása egyben az intézkedést körülvevő rendkívül bonyolult társadalmi, politikai – és gazdasági – megfontolásokra és érdekhálókra is rávilágít. A döntés semmiképp nem volt váratlan, a már évek óta gyártott előterjesztések az 1950-es évek végétől nyilvánvalóvá tették, hogy az addigi rendszernek nincs jövője. A tényleges megvalósítás azonban központi ideológiai és társadalompolitikai kérdésnek számított – ráadásul emiatt párton belüli ellenzéke is akadt –, s ez minduntalan halasztáshoz vezetett.
A cél egy új társadalmi réteg kialakítása
A származási kategorizálás rendszere az 1940-es évek végének, az egypárti diktatúra kiépítésének szerves eleme volt. Az újdonsült proletárdiktatúra elsődlegesen a hatalom kérdésére koncentrált, míg a hatalmi pozíciókban a fő szempontot a megbízhatóság jelentette. A megbízhatóság két alappillérének pedig ebben az időben a párttagság és a származás számított.
Az 1949-ben hozott szabályozás szerint a továbbtanulni szándékozó diákokat kategóriákba sorolták be édesapjuk 1938. évi foglalkozási-gazdasági helyzete alapján. Mindez egy pozitív és egy negatív diszkriminációs eljárást tett lehetővé. Egyrészt megkönnyítette a munkás, illetve dolgozó paraszt felmenőkkel bírók bejutását. E két csoportba tartozók felvételét egy adott pontszám felett automatikussá tették (ezzel a jóval magasabb pontszámot elért, más társadalmi hátterű diákokat szoríthatták ki), illetve előírták, hogy e két kategóriából a felvételizők magas arányban jussanak be az egyetemekre. 1951-ben ezt a limitet 70 százaléknál húzták meg.
Fotó: MTI / Lajos György
A szabályozás másik fő eleme az X kategória bevezetése volt: az ún. osztályidegenek kategóriájából fő szabályként senkit sem lehetett felvenni az egyetemekre. Márpedig nem csupán a gyártulajdonosok, bankvezetők, főispánok, a csendőrségnél szolgálók kerültek be ebbe a kategóriába, hanem lényegében a két világháború közti középosztályok is – az ún. kuláknak kikiáltott módosabb parasztgazdák, illetve a néhány segéddel, alkalmazottal dolgozó kisiparosok, orvosok, ügyvédek is.
A cél szentesítette az eszközt – márpedig a cél egy teljesen új társadalmi összetételű értelmiségi réteg kialakítása volt, a lehető leggyorsabban.
Az osztályharc bonyolódik
Az 1950-es évek végére azonban a kettős diszkrimináció kezdett politikai és gazdasági hatékonyságát tekintve is a visszájára fordulni. A pártvezetés az 1956-os forradalomból levonhatta azt a tanulságot, hogy önmagában a munkás származás, illetve a fizikai munka nem garantálja a feltétlen rendszerhűséget. A forradalomban legaktívabbnak a városi munkásság, az üzemek fiataljai bizonyultak – a megtorlás is elsősorban e rétegből szedte áldozatait. Míg a volt arisztokratákat, csendőrtiszteket lasszóval kellett keresni.
Az egyre magabiztosabbá váló pártvezetés az osztályharcot is bonyolultabban látta már a „döntsd a tőkét”, „üsd a kulákot” formuláknál. Az osztályharc súlypontja a két világrendszer békés versenyében a gazdasági és ideológiai síkra került át – a Hruscsov vezette szovjet blokk immár a termelésben és az életszínvonalban akarta lekörözni a Nyugatot.
Mindez pedig együtt járt azzal is, hogy e küzdelemben a származásnál a szakértelem hatékonyabb ütőkártyának bizonyult. A különböző – főleg gazdasági – vezető posztok az 1950-es évek végétől kezdtek megnyílni a nem MSZMP-tagok előtt is. Az ezzel kapcsolatos viták pedig megelőlegezték a kádári irányvonal – 1956 után nem gyenge – baloldali kritikusainak felvételekkel kapcsolatos alapállását is. Végül Kádár társadalompolitikája igyekezett alkut ajánlani mindenkinek, aki lemondott az aktív rendszerellenességről. „Mi pedig a volt kizsákmányoló szülők gyermekeiből sem akarunk kiábrándult, kettétört életű huligánokat nevelni, hanem a szocializmusnak becsületes, tisztességes, rendes és teljes jogú építőit” – húzta alá a VIII. kongresszust megelőző budapesti pártértekezleten. A párt ugyan nem mondott le a politikai szempontok érvényesítéséről, készültek továbbra is a káderjelentések, de a lényeg innentől kezdve az volt, milyen az adott személy aktuális magaviselete, politikai állásfoglalása.
Kevés volt a munkás-paraszt fiatal
A negyvenes évek végi kategóriák fenntartása már csak azért is lehetetlenné vált, mert a felsőoktatás bővítésével a korábbiaknál jóval alacsonyabb, 50-52% körüli előírások is egyre nehezebben voltak teljesíthetők. Az 1960-as évek elején már komoly mozgósításra – és színvonalbeli engedményekre – volt szükség a munkás- és paraszti kvóta feltöltéséhez. Ráadásul 1960 után már olyan korosztályok érettségiztek, akik szüleinek – koruknál fogva – nem is volt alapul vehető 1938-as foglalkozása. Ezért már 1959-től úgy oldották fel a dilemmát, hogy akinek munkás vagy „dolgozó paraszt”, illetve „osztályidegen” volt az apja 1938-ban, az maradt kedvezményezett, illetve kizárt, ám a többieknél az utolsó 12, majd 10 év számított. Sok olyan tervezet készült, amely még évekig lebegtette volna a felvételi rendszert, folyamatosan igazítgatva, de Kádár Jánosnak 1962–1963-ban a világos politikai üzenet volt az elsődleges.
Így született meg a kongresszusi, majd a PB-határozat. Az azokban megfogalmazott célok – miszerint megszűnik a negatív diszkrimináció, de a párt továbbra is támogatja a fizikai dolgozók gyermekeinek továbbtanulását – olyan elvárásrendszert írtak elő, amelyhez a minisztériumban nagyon nehezen találták meg a megfelelő felvételi szisztémát. Végül a felvételi rendszerbe több biztonsági féket építettek be, megőrzendő valamit a korábbi pozitív megkülönböztetésből.
Hibrid rendszer
Bevezették a középiskolából hozott pontok rendszerét (a felvételi pontszám felét tette ki), hangsúlyozták a magatartás és a középiskola írásos jellemzésének szerepét (de ez a pontszámban nem jelent meg). Három csoport azonos pontszám mellett előnyt élvezett: a fizikai dolgozók gyermekei, a középiskola után egy-két évet ledolgozók, illetve a párt politikai kitüntetettjei. Ez a 20 pontos skála mellett – főleg kis szakokon – még mindig érdemben befolyásolhatta a kiválasztást. Legfőképpen pedig az, hogy a határozatban ott szerepelt egy 35 százalékos előírás – országos szinten biztosítani kellett a fizikai dolgozók fenti arányát.
A származási kategóriák nélküli első felvételik után a fizikai dolgozók gyermekei az új egyetemisták és főiskolások 43,8 százalékát tették ki. Igaz, ez a csoport már jóval szélesebb kört takart, mint a korábbi években számon tartott munkás- és parasztcsaládoké, hiszen az addig alkalmazott vagy egyéb kategóriába sorolt közlekedési, szolgáltató, karbantartó stb. munkák elvégzőit is „átsorolták” ide. Pontos összehasonlítást nem tehetünk, mivel a régi kategóriákat még statisztikai céllal sem őrizték meg.
A kategóriák eltörlése 1963-ban politikai sikert hozott – ám egyrészt nem állta útját annak, hogy a társadalmi mobilitás csatornái az 1960-as évektől beszűküljenek (ami semmiképp nem illett a rendszer önképébe, így folyamatos támadási felületet is kínált balról), másrészt továbbra is maradtak olyanok, akiknek továbbtanulása politikai okokból hiúsult meg.
