E. Fehér Pál 1954 és 1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt. 1958 és 1959 között a Kisalföld kulturális rovatvezetőjeként, 1960 és 1964 között a Kortárs, a Nagyvilág munkatársaként, 1964 és 1968 között az Élet és Irodalom olvasószerkesztőjeként dolgozott. 1968 és 1971 között a Népszabadság rovatvezető-helyettese, majd 1971-től kulturális rovatvezetője, a szerkesztőbizottság tagja, mellette 1972-től 1990-ig a Kritika munkatársa.
1975 és 1990 között a Szovjet Irodalom főszerkesztő-helyettese, majd az utolsó két évben főszerkesztője volt. Szerkesztőként talán senki nem tett annyit az orosz, szovjet és általában a szláv irodalom hazai megismertetéséért, mint ő – olvasható a Népszabadság közleményében.
1990 és 1996 között a Népszabadság főmunkatársa, 1996-tól 2000-ig pozsonyi tudósítója, 2000 és 2004 között a pozsonyi Pravda munkatársa volt. Írt könyvet és cikket, tanulmányt, publicisztikát a Népszabadságba, a 168 Órába, a Tekintetbe, a Prágai Tükörbe, a Voproszi Lityeraturiba és még sok más lapba.
Igényesen írni talán akkor tanult meg örökre, amikor az újságírás még szellemi tevékenység volt és nem gyári munka. Amikor tétje volt még minden megjelent sornak, és a sorok közötti helynek is, amikor még borítékban küldte cikkeit Komlós Jánosnak a Népszabadsághoz. „Ördögi erők gonosz tréfát űznek velünk. A borítékban, amit küldtél, szar volt kézirat helyett. Kérlek, tartsd magad eredeti megállapodásunkhoz” – jött egyszer a válasz, amely évtizedek múltán anekdotaként járt szájról szájra a fiatal újságíró-nemzedék okulására – írja a Népszabadság E. Fehér Pálra emlékezve.
