„Mintha egy katasztrófafilm főszereplője lettem volna”

Richter Tamás a Vigadó téren ünnepelt augusztus 20-án. Amikor elkezdett zuhogni, a tömeg az egyik szálloda halljába sodorta. „Sok kisgyerekes szülő kapott a szállodától lepedőket, törülközőket, amit az emberek saját bicskájukkal téptek szét, hogy minél több gyereknek jusson száraz holmi. A pánikhangulat olyan volt, mint a filmeken: sikongattak az emberek, egymást taposták, a levegőből üvegszilánkok repültek. A legdurvább mindközül a tömeg megindulása volt. Egymásra nem figyelve, taposva” – írja. Ugyancsak a szálloda segítségét emeli ki egy másik olvasónk. „A tegnapi viharban pillanatok alatt döntött a segítségnyújtás mellett a Hotel Intercontinental: beengedte a bőrig ázott tömeget az előtérbe, törölközőt, papírtörlőt, majd lepedőt és végül abroszt osztott a vacogó embereknek, sőt a konyháról előkerült egy kis húsleves is. Nagyon jólesett, köszönet nekik érte, hálásak vagyunk!” – írta Sőregi Anikó Anna.

Menekülés a Petőfi hídról

Lieb János kerékpárral ment a Petőfi hídhoz. „Körülbelül 20.45-re értem a Petőfi hídra. Már nem nagyon lehetett a híd közepén jó helyet találni, a tömeg belsejébe történő eljutást nem is nagyon erőltettem. Elmentem addig, ameddig lehetett. Ahol megálltam a már ott levők is – velem együtt – az eget kezdték figyelni, mivel igen erőteljes villámlások kezdődtek. Még a tűzijáték kezdete előtt arra gondoltam, hogy jobb lenne hazaindulni, mivel ebből még baj lehet. Igaz, még nem indultam, de már kerestem a kiutat. Azt, hogy pánik esetén merre tudnám leggyorsabban elhagyni a tömeget. Kilenckor, amikor a tűzijáték elkezdődött szinte rögtön kitört a vihar. Ekkor azonnal világossá vált, hogy nincs vesztegetni való időm, a helyzet komoly. Biciklire ültem és a lehetőségekhez képest száguldani kezdtem a budai hídfő felé. Szerencsém volt, hogy az emberek tömeges menekülése előtt sikerült kerékpárra ülnöm, ugyanis annyi ember közt képtelen lettem volna haladni. Így viszont az emberek előtt egyedül voltam az orkánnal szemben. (Megjegyzendő, hogy a tömeg körülbelül fél perccel később eszmélt rá, hogy katasztrófa fenyeget.) Hallottam az emberek iszonyú sikolyát, láttam a tömeg kétségbeesett menekülését, az emberi tehetetlenséget a természet pusztító erejével szemben. Félelmetes volt. Ilyet még soha az életben nem tapasztaltam! Olyan iszonyú erejű szél támadt, hogy már a kerékpárt sem tudtam hajtani; egyszerűen lefújt róla. Majdnem a biciklit is elfújta a kezemből. Eközben ömlött az eső. Éreztem, hogy életveszélyben vagyok! Amikor a biciklit néhány méteren át magam mellett vezettem, megláttam, hogy egy édesanya a kicsi gyerekét egy babakocsiban próbálja biztonságba juttatni. Hátat fordított a tomboló viharnak és a kocsit húzva, a kisgyereket a babakocsiban egy ruhával teljesen betakarva menekült. A Bogdánfy utcában végig álltak az autók, így a sor jobb oldalán próbáltam előre jutni. Ez egy darabig sikerült is, itt azonban egy úttestre (és egy parkoló autóra) zuhanó faág állta az utam. A járdán próbáltam meg kikerülni, de ott sem ment. A szakadó esőben még lámpával sem láttam egészen pontosan, hogy hol, milyen ösvényen haladok. Azt tudom, hogy valamilyen házak közötti virágoskerten, vagy valami hasonlón hajtok át, mivel egy helyen utamat állta egy fél méter magasan kifeszített drótakadály. Ezt a kerékpárral átszakítva menekültem tovább, amíg a kerékpárútig el nem értem. Ekkor már a felhőszakadás kezdett alábbhagyni. A nehezén túl voltam. Erre a napra örökké emlékezni fogok” – mesélte élményeit olvasónk.

Lehettünk volna Doroti is

“Mikor elidultunk, figyeltük is az időjárást, hogy talán eső lesz… De nem hittünk neki, idén is azt mondták,hogy nem lesz kemény nyarunk, ennek ellenére elindultunk. Eleinte sokan inkább a villámokat nézték, mikor elkezdödött a tűzijáték,majd fülembe jutott egy-két ember szava,hogy nagy vihar lesz… De EKKORA!!
Egyik percről a másikra. Eleinte két csepp,majd semmit sem láttunk. Zsibbadni kezdett a karunk,halálfélelmünk volt, csak arra tudtam gondolni, innen el, messzire, és éreztem, ahogy a tömeg visz magával, sikoltoznak, a gyerekek őrjöngnek, mindenki sír. Hirtelen egy pillanatra magam elé tudtam nézni,és akkor láttam,hogy egy nő véres arccal üvölti a gyereke nevét, és próbál koncentrálni,nehogy összeessen. Az arcomnak csapodott homok,meg jégeső,azt hittem,hogy ott szakad szét a bőrőm. Egy gyorsétterem melett tudtam menedéket találni, de teli volt. A gyerekek véresek voltak,fák röppentek ide-oda. Lehettünk volna Doroti is az óz a csodák csodájából, annyira hihetetlen volt. A tűzijáték meg ment tovább,zavartalanul” – írta Cicuka.

Védelem a híd alatt

“Mindenki egyszerre kezdett menekülni és sikítani, mintha egy katasztrófafilm főszereplője lettem volna. Szerencsénkre a párommal nagyon közel álltunk a rakparton a Petőfi hídhoz, így amikor elindult az emberáradat felénk, elég hamar bejutottunk a híd alá. Ahogy rohantunk a rakparton a híd alá, a felállított bódék sátorlaojai, a teteje elkezdett felpattogzani, elengedett a szögelés és ahogy mi szaladtunk, az úgy szakadt mögöttünk. Beestünk a híd alá, beugrottunk egy kocsi mögé és a sátor, egy szöges fával együtt a fejünk felett húzott el. Mindenhol vérző emberek. Egy apa artikulátlan hangon üvöltötte a gyereke nevét. Szerencsére megtalálta. Síró, üvöltő gyerekek, tehetetlen szülők. Borzasztó élmény volt, örültem hogy hazajutottam!” – írta Szigeti Andrea.

Biciklivel a Margit hídról

Bognár Attila a Margit hídról szerette volna megnézni az augusztus 20-i tűzijátékot. Körülbelül öt perc után nagyon erős északi szél támadt (korábban villámlott), a tömeg sikítva menekült, majd eleredt az eső. „Kerékpárral voltam, meghúztam a bukóm szíját, kivettem a mobilomból az akkumulátort és elindultam a futva menekülő tömeggel Észak-Buda irányába. Nem jutottam messzire: a HÉV Margit híd melletti felszíni (tartalék) megállójánál nem tudtam folytatni az utamat. 80-100 kilométeres szél hordta az arcomba az esőt, ami valószínűleg jeges volt, mivel fájt, ahogy verte a testemet. Kénytelen voltam hátat fordítani az esőnek, mivel már levegőt se tudtam venni a vízpermettől, majd össze kellett kuporodnom (hátam mögött a biciklivel), mert olyan erős volt a szél. Néhány perc után tudtam folytatni az utamat, amely során menekülő emberekkel, síró gyerekekkel, kétségbeesett, gyereküknek valamifajta védelmet nyújtani próbáló, de tehetetlen szülőkkel, letört faágakkal 10-20 centi mély összefüggő pocsolyákkal találkoztam a budai alsó rakparton. A Pacsirtamező utca bizonyos részein másfél óráig nem volt áram” – számol be vasárnap esti élményéről olvasónk.